Az elmúlt napokban több olyan orosz légicsapás is volt, amelyek eltértek az eddigiektől. Az elérhető tudósítások szerint valószínű, hogy repülőgépről, nagy távolságból indított robotrepülőgépek (más néven cirkálórakéták) csapódtak be.
Ha ez a háború egy házibuli lenne, mint ahogy sajnos nem az, ez lenne az a fázis, amikor minden pia elfogyott, és a szekrény tetején van: egy üveg olcsó moldáv konyak, amelyet Géza bácsi hozott 1982-ben, amikor ott volt szolgálati úton. Egy üveg Hubertus, amelyet 1992-ben akartunk elvinni Gizi néninek, mikor combnyaktöréséből lábadozott, de Gizi néni sajnos hirtelen meghalt. Egy üveg ötputtonyos aszú, amelyet Anyu kapott, amikor még tanárként dolgozott a helyi fémipariban, és évzárókor meglepték vele. 1999-ben.
Közben elfogyott minden, még a kellemetlen haverunk által hozott La Fiestát is megitta valaki (önéletrajzi elem: nálam éveken keresztül januári kaja volt a pezsgőben párolt lilakáposzta, amíg voltak nálam szilveszteri bulik. Mindenki hozott egy BB/Walton/Törley/Szovjeckoje édest, egyet bontottunk ki éjfélkor, a többi maradt nálam, és hát mit tettem volna, fél marék fehérbors és köménymag, fél evőkanál só, olajban kicsit a legyalult káposzta megforgat, egy babérlevél, rá a pezsgő, oszt jóidő).
Szóval van a bulinak az a része, amikor még piálni kéne, de nincs mit. És hát a negyvenéves moldáv konyak…nem jó, de van benne alkohol, csakúgy mint a harmincas hubiban. Ez a kétségbeesettek itala, akik szobára akartak menni, már rég szobára mentek, szalonnáci barátunk már elénekelte a panzerliedet, igazából haza kéne menni, de az mindenkinek vereség lenne, tulajdonképpen kaland is lesz az a moldáv konyak. És még van egy fél flakon, immár szénsavmentes Fantakóla is.
Na kb. ez a hangulat kell ahhoz, hogy terrorbombázásokra használják az orosz stratégiai légierőt.
Hirosima és Nagaszaki sok egyéb mellett azt a leckét is megtanította, hogy a tömegesen jövő és egy-két mázsás bombákat leszóró gépek helyett új fenyegetés van: egy gépnek is bőven elég berepülni, ha azon atombomba van. Az ötvenes-hatvanas évek az interkontinentális rakéták megjelenéséig ezért a légvédelem pánikszerű fejlesztéséről szólt. Ekkor lett elterjedt fegyverkategória az irányított légvédelmi rakéta, és ekkor születtek azok a sugárhajtású gépek, amelyek egyetlen funkciója az volt, hogy nagy magasságban és sebességgel elrepüljenek a célhoz (a bombázóhoz) és azt, mint egyszerű célt (lassan és egyenesen repül) rakétával leszedjék. Ekkor álltak fel a nagy integrált légvédelmi rendszerek, mint az amerikai NORAD és a szovjet PVO.
Aztán jöttek az interkontinentális rakéták és az ő MIRV (Multiple Independent Return Vehicle) fejeik, amely azt jelenti, hogy a robbanófejek nagy magasságban szétválnak és egymástól akár többszáz kilométerre levő célokba csapódnak. Vagyis pl. a komplett Ruhr-vidék, vagy a Donbász ipara egy rakétával lerombolható.
Igenám, de ott maradtak a nagy és félelmetes gépek, amelyekkel valamit kezdeni kellett. Az amerikaiak lefújták a Valkirye szuperbombázó projektet, a B-1 bombázót pedig hagyományos töltetű robotrepülőgépekhez alakították át. Az angolok visszafejlesztették és végül megszüntették a V-bomber (Avro Vulcan, Handley-Page Victor, Vickers Valiant) alakulataikat. Az oroszok viszont, nem kevés birodalmi nosztalgiától fűtve fenntartják a Tu-160 flottát, sőt, egy-két az összeomláskor félbemaradt gépet be is fognak fejezni. Nagyjából feleslegesen.
Időközben a rakétákon kívül történt még egy fejlemény, a precíziós csapásmérő fegyverek újabb generációja. Az MBDA Scalp/Storm Shadow, az amerikai JSOW és JASSM, SDB mind olyan méretű fegyver, amely nagy távolságból vethető be, de egy sima vadászbombázó elbírja őket. A nagy kapacitású (ilyen robotrepülőgépből nem 1-2 hanem 5-10 darabot hordozó) bombázó eléggé a levegőben lóg a fegyverkategóriák között, mert időközben pl. megjelentek a hajóról indítható robotrepülőgépek/cirkálórakéták is, mint pl. az oroszok Ukrajnában bevetett Kalibr rakétája.
Az oroszoknál (és az amerikaiaknál) viszont máig megvan a nagy bombázókról messziről indított robotrepülőgépek kategóriája is. Most derülnek ki a korlátai.
Ez a fegyverkategória flexibilis abból a szempontból, hogy taktikai és stratégiai feladatokra is jó. Taktikai akkor, ha valamilyen, az aktuális csatával kapcsolatos feladatot kell megoldani (pl. ha van egy előretörő alakulat útjában egy légvédelmi egység, vagy bunker). Stratégiai pedig akkor, ha a hátországban van valamilyen fontos létesítmény (parancsnokság, repülőtér, rendezőpályaudvar) és azt kell felrobbantani.
Egyvalamire azonban ezek a fegyverek nem jók: nem lehet velük minden csatát megvívni.
Ezeket, ha atomtöltetet visznek, arra lehet használni, hogy többezer emberéletet követelő csatákat spóroljanak meg velük, nyilván iszonyatos áron. Ha hagyományos töltetet visznek, akkor ezek “sebészi” fegyverek, vagyis nagyon tudni kell, hogy hova vágnak velük. Pusztításuk ugyanis kis területen érvényesül. Hiába visz akár több mázsa robbanóanyagot egy ilyen, az egy robbanás. Egy gyár, egy ház, egy pályaudvar. A Nyugatit mondjuk 2-3 ilyen rakétával lehet lenullázni, úgy hogy ne induljon meg ott 4-5 nap múlva a forgalom. És akkor még van Budapestnek egy féltucat olyan pályaudvara, ahol kompromisszumokkal, de fenntartható a vasúti közlekedés.
Ezek a rakéták tehát hidak, vasúti csomópontok, erőművek, kommunikációs és parancsnoki központok ellen jók, és úgy kell őket bevetni, hogy egyszerre bénítsanak. Tehát ha nem lett volna az oroszok villámháborús elképzelése, akkor százas nagyságrendben kellett volna ilyeneknek becsapódni 1-2 órán belül, hogy legyen egy fél-egy napos időszak, amikor az ukrán parancsnokság teljesen elveszti a kapcsolatot az alakulatokkal, pár napig nem tud jönni az utánpótlás, közben pedig robognak a megszállók.
Csakhogy ebben a “házibuliban” nem ez volt a stratégia. Egészen sokáig elhitték az oroszok, hogy viszonylag kisebb csapatösszevonások segítségével elérik a céljaikat, így nem volt egy olyan nagy volumenű előkészítés, ami például a Sivatagi vihart megelőzte, ahol mindent is lőttek Tomahawk rakétákkal, sőt a Missouri (vagy valamelyik másik Iowa osztályú, ebben nem vagyok teljesen biztos) csatahajó elterelő hadműveletként ágyúzott egy partszakaszt is, partraszállás előkészítését színlelendő.
Három héttel a háború megindítása után elkezdeni mélységi stratégiai csapásokat csinálni, ráadásul mindezt úgy, hogy a célok, amelyeket igyekeznek felrobbantani Ukrajnának semmilyen komoly képességbeli csökkenést nem okoznak, eléggé veszett fejsze dolog. Arról nem is beszélve, hogy Ukrajna határainál a legfejlettebb szenzorok vannak folyamatosan a levegőben.
Jelenleg ezeket a fegyvereket az oroszok terrorbombázásra használják, amelyek feleslegesen drágák és nem is valami hatékonyak. Ráadásul ezekből még az amerikai hidegháborús készlet sem volt végtelen, az orosz meg pláne nem az. Ez az a fegyverkategória, amiből ha nincs háború, minden pilóta legfeljebb egy-két éles indítást csinál pályafutása alatt, egyébként pedig betonból öntött súlymaketteket hordozva gyakorolja az indítási eljárást, mert egy-egy ilyen fegyver még az orosz változatból is millió dolláros nagyságrend. Mindezt azért bevetni, hogy egy tévétornyot vagy üresen álló lakótelepet lebontsanak vele, ugyanaz a kétségbeesés, mint egy döglött házibulit a nagyfater moldáv konyakjával feldobni. Még tart valameddig, de mindenki tudja, hogy lassan érdemesebb hazamenni. Persze már ha valaki nem az a szereplő akar lenni, aki fürdőszobában magát leokádva fejezi be az estét.