A vízhez, mint természeti kincshez való hozzáállásról egy kurta szubjektív. A társasházban, ahol lakom, van kb 6-7 kis virágágy a ház előtt. Ebből a magamét most igyekszem “átépíteni” olyanra, hogy
a) ne kelljen mindennap kapircsálni benne, mert se időm, se fizikumom nincs hozzá (ilyenolyan artritiszek)
b) ne kelljen hordani rá locsolni az ivóvizet, nap mint nap.
Tehát a talaj takarva lesz. Oregánóval, zsályával, levendulával, mentával, kerekrepkénnyel.
Néznek is rám furcsán a rezidens mamák. Nekik az jelenti a “virágokat”, hogy a random foltokban ültetett dísznövények közt ott figyel a püfő föld, és naponta (kora délután, naná) hordjuk a vizet rá a fürdőszobai csapról. Merazúgyjó. (A mindennapos kapirgálás – ami fenntartja ezt az állapotot – terápiás értékét elismerem.)