Nem néztem meg egy kétórás interjút, mentségemre szolgáljon, hogy amikor színházi emberek magukról meg a színházról beszélnek, arra sajnos lábrázással és kiütésekkel reagál a szervezetem. Különösen, ha mindezt fekete ingben és fésületlenül teszik.

A legtöbb esetben nagyon egyszerû meghozni a döntést, itt most gondolkodtam, mert látszik ebbõl a részletbõl és Veiszer Alinda hozzászólásaiból is, hogy próbál reflektálni a helyzetre, ami nagyon dícséretes.

Viszont nekem – ennyibõl – az derült ki, hogy a színházat és saját magát tartja áldozatnak, amiért nyilvánosságra került egy ilyen zaklatásos botrány, és úgy gondolja, hogy ezekben a vészterhes idõkben egy újabb ilyennel nagyon meg kellene gondolni, hogy nyilvánosság elé álljanak vagy sem.

Ezért gondoltam úgy, hogy felvesszük a fingszagrend sorozatba. Mert ez ugyanaz a mentalitás, mint amikor a fogyatékos gyerekkel nem mennek ki az utcára, mert mit gondolnak majd az emberek, vagy amikor az egyházi gimnázium kollégiumában történt “illetlen érintések” évtizedekig nem kapnak nyilvánosságot, mert támadási felületet jelentenének. Vagy amikor hallgatni kell arról, hogy X párt politikusa lop mint a szarka, mert az a “mi pártunk”.

Ha egy ilyen ügybõl még mindig az a tanulság, hogy billegünk az eltussolás és a teljes nyilvánosság között, mert vigyázni kell a hírnevünkre, akkor bizony magunk járulunk ahhoz hozzá, hogy ez a rend még sokáig fennmaradjon.

Végezetül: a fingszagrend vélemény.

Egy dolgot nem veszünk figyelembe a kiosztásakor: hogy mások mit gondolnak. Ha figyelembe vennénk, akkor Budapesten büntetõügyekben is eljáró ügyvéd szerkesztõvel nem adtunk volna a budapesti rendõrfõkapitánynak, esetleg figyelembe vettük volna a gyõri fideszesek apró lelki rezzenéseit, amikor kiosztottuk az ottani alpolgármesternek. Nyilván tudjuk hogy olvasóink közül sokan járnak színházba, és néznek fel Máté Gáborra, Gothár Péterre vagy más színházi nagyságokra. Sajnálatos, ha az ezekrõl az emberekrõl alkotott véleményünk megütközést kelt, de attól nekünk még van véleményünk.