Korábbi posztom hőse, bár közel két hétig összeszorított csőrrel költötte a tojásokat, végül a fiókák kikelése előtt váratlanul elhagyta a fészket. Csak találgatni tudom távozásának okait. Talán a kedvezőtlen időjárás miatt adta fel, de az is lehet, hogy a hím nem teljesítette házastársi kötelességeit, nem látta el kellő mennyiségű táplálékkal a tojót. Egy idő után ugyanis a hímet már nem láttam a fészek közelében. Később pedig arra lettem figyelmes, hogy a tojó egész nap a fészekben ül, de minden este, alkonyatkor átrepül a közeli almafára, ahol ágról ágra szökdécselve bánatos dalba kezd, majd nagyjából tíz perc elteltével újra letelepedik a tojásokra. Néhány nappal később a fészek ott árválkodott szomorúan az eresz alatt. A rigót nem láttam többé.
De mielőtt szomorúan érne véget a poszt, térjünk vissza az előbb említett almafához és a télvégi időszakhoz. El kell mondanom, hogy tudatosan készültünk a kert faunájának kialakítására. A már tavaly elkészített ötven lakásos rovarhotel mellett számos etetőt, spárgára fűzött szalonna szeleteket és három B-típusú madárodút is kihelyeztünk. Kettőt az almafára. Kora tavasszal be is indult az élet, előkerültek a mezei verebek, rendszeres látogató volt egy szingli vörösbegy és egy tengelic is. Később megjelent egy gerlepár és a széncinegék is visszatérő vendégekké váltak. Utóbbiak érdeklődtek leginkább az odúk iránt, de úgy tűnt, nem voltak vele elégedettek. Végül a rigó ellopta a showt az eresz alá épített fészkével, így csak egészen későn fedeztem fel, hogy az almafára kihelyezett egyik odúból időnként cincogás szerű hangok szűrődnek ki, majd egy széncinege távozik nagy sietve a nyíláson keresztül. Kikeltek a fiókák, de olyan diszkrét előkészületek mellett, hogy az egészből semmit nem vettünk észre, pedig a szemünk előtt történt.
Még a rigó dráma előtt abban a csodás élményben volt részünk, hogy esténként megfigyelhettük a konyhakerti “ökoszisztéma” működését. Mindössze nyolcvan négyzetméteres területről beszélünk, ahol a gyepszinten főként a két mudi meg a gyerekek uralják a terepet, ami persze nem különösebben zavarja az alattuk, a talajszinten élő rovarokat, gyűrűsférgeket. A cserjeszintből (meg persze a virágzó gyümölcsfákból) a rovarhotel lakói hajtanak hasznot, a lombkorona pedig természetesen leginkább a madaraké. A két rigó a talajból előbúvó férgekkel tömi a hasát, a széncinegék pedig a lombkorona szinten előforduló rovarokból és lárvákból szednek vámot. A szomszédos fenyő lakói, a gerlepár pedig naponta átjön vendégségbe, hogy az etetőben télről megmaradt magok közül szemezgessen. Nagy ritkán megjelenik egy vándorsólyom is, aki ugye a tápláléklánc csúcsán helyezkedik el. Az egész egy remekül működő egységet alkot, amit az emberi jelenlét a legkevésbé sem zavar.
Az utóbbit kihasználva másztam fel ma reggel az almafával szomszédos birsre egy MILC-el a kezemben, hogy próbára tegyem a cinegék türelmét. Van már valamennyi tapasztalatom vadállatok idegesítésében, a számításaim most is bejöttek. A cinege, szájában egy lárvával megjelent tőlem két méterre az almafa ágán. Meglátva a szomszédos fán kuporgó 85 kilós emlőst tanácstalankodott néhány percig, bizalmatlanul mérlegelte a kialakult helyzetet, de miután a fiókák táplálásának ösztöne rettentően erős (én pedig teljesen ártalmatlan vagyok), folytatta azt, amit a természet elrendelt számára.
Ezt úgy kell elképzelni, hogy a magára hagyott fiókák természetesen néma csendben lapítanak a fészek mélyén, de amikor valamelyik szülő megjelenik a szájában valami ínycsiklandó falattal, akkor éktelen lármázásba kezdenek. Ez nagyjából öt perces ciklusokban ismétlődik pirkadattól alkonyatig. Hát ezt akartam megörökíteni, de végül az audio csatornát le kellett keverni, mert a mudik meg a gyerekek széttrollkodták. Szóval ez most egy rövidke némafilm a cinegéről.