A jó öreg Jordi a régizene egyik főistene, nem érdemtelenül. Elképesztő jó dolgokat kutat ki, olyanokat, amelyeket mi itt Magyarországon, ahol a zeneoktatásunk számára már Haydn is egy veszélyes punk volt, az olasz barokk zene bevett előadásmódja hasonlít a dobozgitáron bemutatott, ún. sánánáná gitározáshoz, ahol bárki aki nem levelezett Brahms-szal vagy nem akarta megdugni Clara Schumannt, az nem is zeneszerző, nem is hallottunk.

Az arab zene és spanyol reneszánsz kapcsolata, a reconquista hatásai, érdekes hangszerek, melyek eltűntek a süllyesztőben, hangnemek, műfajok és dallamformákat, amelyeket elfelejtett a mainstream, tényleg nagyon érdekes.

Egy apró gond van. A derék Jordi megpróbálja ezeket elő is adni. Nem kéne.

Az átlag Jordi Savall lemez (mint a most linkelt is) így néz ki:
– van valami jó harsány, ritmikus bevezető, amire az ember felkapja a fejét, hogy na, végre
– ez egyre veszít a lendületéből
– aztán jön az óbégató nő
– végül bizonytalan hangolású régizenei hangszereken előadott precíz, ám dögletesen unalmas prüntyögésbe fullad az egész, amitől az embernek fájni kezd a feje.

Senki sem hallotta, hogy mi van a lemezen a huszadik perc után. (Amúgy de, ugyanez a fékezett habzású felolvasása régizenéről szóló szakcikkeknek, mint az elején. Az óbégató nő is feltűnik újra.)