Ismét a Múzsa főcsapásáról pár lépéssel eltévelyedett poszt következik (majd a rigókra is visszatérünk), aminek aktualitása abban rejlik, hogy egy olyan különleges nyár előtt állunk, amikor a külföldi nyaralás kimenetele kissé bizonytalannak, de annál macerásabbnak tűnik. Ennek egyik alternatívájára szeretném felhívni a figyelmet.
Bár az köztudott, hogy kozmopolita idegenszívűek vagyunk, de ha kicsit mélyebbre ásunk identitásunk alapjait kutatva, akkor az is kiderül, hogy valójában igen heves érzelmekkel kötődünk hazánk külső szemlélők számára talán nem túl változatosnak tűnő tájaihoz és vidékeihez. Én első sorban persze a dimbesebb és dombosabb, sziklákkal is tarkított régiókat részesítem előnyben, de most ennek az ellenkezője, egy lapos és nedves, leginkább vízitúrázva élvezhető tájról, Gemencről írok pár bekezdést. …és persze néhány ott készített képemet is megosztom.
A történet, ahogyan azt sokan ismerik, a folyószabályozásokkal kezdődött, aminek előnyeit a hajózható Dunának és Tiszának köszönhetően ma is élvezzük, de sajnos egyre inkább szembesülünk azzal a problémával is, hogy az a valaha volt biodiverzitás, az arra épülő életmód és kultúra, ami ezt a vidéket jellemezte egyre inkább a múlt ködébe vész. Pontosabban arról van szó, hogy egy olyan hatalmas folyam, mint amilyen a Duna, amikor az Alföldhöz hasonló vidékre téved, megszelídül, kanyarokkal, mellékágakkal simogat medret magának az üledékes talajba. Természeténél fogva olyan környezetet alakít ki, amely a fajok sokaságának teremt ideális élőhelyet, diverzitás szempontjából (kis túlzással) az esőerdőkéhez mérhető jelentőséggel. Gemenc ebből a csodából őriz egy kis emlékeztetőt a múltból, ha jól bánunk vele, akkor talán az utókor számára is.
Maga az ártéri erdő és csatolt területei nem különösebben nagyok (180 km2), illetve nem mentesek teljesen az erdő- és vadgazdálkodástól, de a partmenti területeket nagyjából sikerült eredeti állapotában megőrizni. A nagyjából a Sió és Bátmonostori között elterülő dunamenti nemzeti parkban első sorban a vízi életmódhoz kötődő madarakkal találkozhatunk nagy számban, de természetesen az olyan nagyvadak, mint a gímszarvas és a vaddisznó is remekül érzik itt magukat. Nem különösebben nehéz rókával, sakállal, európai hóddal, vidrával sem találkozni. Az se véletlenül alakult ki, hogy Baja környékén az egy főre jutó halfogyasztás többszöröse a magyar átlagnak (szegedi vs. bajai halleves ON).
Bár fejből is karcsúbb könyvre való információval tudnám untatni a “nyájas olvasót”, mégis a halászatot (amihez amúgy a legkevésbé értek) emelném ki a számtalan és sokrétű témából egy pár sor erejéig. Annál is inkább érdemes erről szót ejteni, mert itt találkozik leginkább természet, kultúra és történelem, ami nekünk, hontalan lipcsiknek is kedves. Van itt ugyanis egy foki halászatnak, foki gazdálkodásnak becézett tevékenység, amit vélhetőleg egészen távoli őseink is űztek már, de néhány gemenci család ma is ebből próbálna megélni legalább mellékállásban, ha a magyar hagyományokat és kultúrát zászlajára hímezgető tahó banda… Na, mindegy, ez most nem erről szól.
Tehát az ártéri erdő nyújtotta lehetőségeket kihasználva kialakult egy olyan kultúra, ami a gyakori, jelentős és periodikus vízszintváltozásokra alapozta megélhetését. Például az elöntött területeken kialakult természetes és időszakos tavacskákat oly módon halászta le, hogy a természetes, esetleg mesterséges csatornák elé feszített háló ejtette rabul a zsákmányt, ami az apadó víz, a kiszáradó tómeder elől próbált visszajutni a folyóba. Mielőtt előkerülnének a halak jogaiért harcoló elit alakulatok, megjegyzem, hogy egy-egy ilyen halászat után is annyi hal maradt a kis tavacskákban, hogy a vadisznók felfordulásig (szó szerint értendő) voltak képesek zabálni belőle. Ehhez az életmódhoz, módszerhez természetesen speciális eszközök és kellékek szükségeltettek, amik lényegében évszázadokon keresztül, változatlan formában használatban voltak egészen a legutóbbi időkig. A “bárka” néven ismertet most tiltották be a napokban. Magáról a gemenci halászatról, az ehhez kötődő kultúráról és hagyományról egy barátomnak köszönhetően (aki a pokolra fog kívánni, ha letámadjátok miattam) itt olvasgathattok bőveben (https://www.facebook.com/gemencologia). Áldozatos munkájának és segítőinek köszönhetően igazán parádés anyag gyűlt már eddig is össze. És nem adja fel (remélem). A nevét is leírom (ha nem utálna még eléggé): Barkuti Balázsnak hívják, kedvesét pedig, aki türelemmel és méltósággal (:D 😀 :D) segíti és támogatja E. Hajnalkának. Azt gondolom, ők Gemenc szíve és leke.
Visszatérve a nyaralásra. Gemenc kiváló célpont azoknak, akik az aktív pihenést részesítik előnyben, akinek van elég türelmük és késztetésük arra, hogy ne csak járják a természetet, de alámerüljenek benne. Itt evezni kell sokat, eseteg szabad ég alatt tölteni az éjszakát, de minden esetre már hajnalban útra kelni. Cserébe egy szafarit is felülmúló élményben lehet része annak, aki pár napot és rengeteg energiát áldoz rá. Pénz viszont nem kell sok hozzá.
