Ha a magyar népnek van egy tulajdonsága, ami a legközelebb áll a sokat emlegetett (ám kielégítően soha nem definiált) „turáni átok”-hoz, az nem más, mint az önáltatás.
Mi magyarok ugyanis meg vagyunk győződve róla, hogy MÁSOK vagyunk. Hogy alapvetően nem sok közünk van Közép- és Kelet-Európa egyéb népeihez, mármint azon a jelentéktelen apróságon kívül, hogy ezer éve közöttük élünk. Erre van két racionális magyarázatunk, a nyelvi (és ezáltal kulturális) elszigeteltség, valamint a sajátos történelmünk, nevezetesen hogy a középkortól a 20-dik század elejéig Magyarország tulajdonképpen soknemzetiségű birodalmként dominálta a térséget (ez akkor is igaz, ha Magyarországot meg Ausztria dominálta). Sajnos ez a nemzeti excepcionalizmus nem merül ki a néprajzi és történeti másságtudatban, hanem gyakorlatilag a magyar önazonosság egyik alapvető axiómája, ami a rendszerváltás óta különösen hatalmas károkat okoz – nekünk. Mert mi nem csak azt hisszük, hogy mi fingjuk a passzátszelet, hanem meggyőződésünk, hogy máshol nem is fúj.
A közmondásos „extra Hungariam non est vita” közfelfogás nem csak a szélsőjobbos eszelősöknél (kilencszer csavarodó szíriuszi DNS, máriaországa, világösszeesküvés a magyar föld és víz megszerzésére, stb…), hanem gyakorlatilag politikai oldaltól függetlenül, a leghétköznapibb toposzokban is megjelenik. Ki nem sértődik meg például, ha egy külföldi összekeveri Budapestet Bukaresttel? Vagy ha Magyarországot lebalkánozzák? Vagy lekeleteurópázzák? Vagy fordítva, mi mondunk olyasmiket, hogy: „gyalázat ez, ami itt megy, tiszta balkán”, vagy: „még a (szőröstalpú) románok is leköröznek minket”. Ki mit tud Szlovákiáról? És Szlovéniáról? Hány újságcikket olvastunk arról, mitől is olyan sikeresek gazdaságilag az általunk oly sokáig lesajnált lengyelek? Hogy miben más a cseh politikai élet, mint a magyar?
A válaszunk természetesen: Magyarország MÁS. A mi problémáink nem vethetők össze senki máséval, és főleg NEKÜNK NE MONDJA MEG SENKI JÖTTMENT HOGYAN INTÉZZÜK A DOLGAINKAT!!! Még akkor se, ha az a jöttment történetesen magyar. Több Közép-Európai állam is választott már hazatért emigránst elnökké/miniszterelnökké. A tapasztalatok vegyesek, de alapvetően egyik országnak sem tett rosszat egy olyan vezető, aki képes a dolgokat más szemszögből nézni. Na most nálunk sincs éppenséggel hiány külföldön sikeres távolbaszakadt hazánkfiaiból. Ha (nem irodalmi) Nobel-díjat kaptak, még büszkék is vagyunk rájuk. Ha csak az egyik dédnagymamájuk volt magyar, akkor meg aztán különösen: „Hey, Bob, did you know that your favorite musician/actor/scientist is actually Hungarian? No, really! We gave to the hanyatló Nyugat everything, from computers to hidrogen bomb – without us, you’d still be living in caves!”. Baj csak akkor van ezekkel a köztiszteletnek örvendő emigránsokkal, ha ahelyett, hogy hazánk hírnevét külföldön öregbítenék, megpróbálnak hazatérni. Azt ugyanis mi nem szeressük. Soros György, Faludy György, Zwack Péter, Róna Péter, sőt még Teller Ede is mesélhetnének arról, mennyit ér a külföldön megszerzett pénz és elismertség akkor, ha valaki megpróbál belefolyni az itthoni politikába, ne adj isten szeretne átültetni valamit kinti tapasztalataiból… És természetesen ez minden szinten megy – a külföldön diplomát szerzett magyar diák a legritkább esetben talál otthon a képzettségének és ambíciójának megfelelő állást, ha mégis, hamar megtudja milyen érzés, ha mindenki őt akarja megfúrni. Magyarországon kívül nincs élet – ergo aki „elment”, az gyakorlatilag meghalt a nemzet számára, legfeljebb kísérteni járhat haza ebül szerzett balatoni nyaralójába.
Ez a zsigeri elzárkózás mindentől, ami „nem magyar” adja az ideális táptalajt a Nagy Magyar Önáltatáshoz. Ennek tipikus megnyilvánulásai a „Magyarországon világhírű” kategória számtalan versenyzője (ember és termék), valamint a „legjobb kaja”, a „legszebb lányok”, a „legjobb oktatás” sztereotípiái. Természetesen ennek öntömjénezésnek az ellentétpárja, a „nincs még egy ilyen szar ország”, „Abszurdisztán”, „birkanép”, „ennél még Ugandában is jobban lehet élni (nem kitalált szöveg!)” ugyanezen alapszik – a realitások helyett egy romantikus ábrándképet kergetünk, ahol vagy mi vagyunk a Királyi Nonpluszultra, vagy a legeslegszerencsétlenebb lúzernép. A közös nevező itt a „leg” – nem bírjuk elviselni, hogy valamiben csak átlagosak legyünk, pedig ha reálisan körülnézünk a világban, ezt a képet kapjuk az országunkról: nem túl szegény de nem is túl gazdag, nem túl becsületes de nem is túl korrupt, a várható élettartam nem túl magas de nem is túl alacsony, stb. Egyszóval: átlagos (illetve valamivel az átlag feletti, de semmiben sem kimagasló).
Nehéz ezt a magyar néppel elfogadtatni (nem is próbálja senki), már csak azért sem, mert nem ezt szoktuk meg. Kádár alatt mi voltunk a „LEGvidámabb barakk”, a félszemű király a vakok országában. A 70-es és 80-as években Magyarország valóban reális erejénél jóval nagyobb befolyással rendelkezett a világban, és ennek le is aratta a gyümölcseit, a gazdasági teljesítőképességét jóval meghaladó életszínvonal formájában. Hogy ez pontosan hogy működött, azt egy külön írásban kéne kifejteni, de a lényeg a következő: az 56-os forradalom folyományaként Kádár el tudta fogadtatni a szovjetekkel, hogy a magyarokat némileg lazább pórázon tartsák a többi csatlósnál. Bevezettek olyan újitásokat, mint az „Új Gazdasági Mechanizmus”, megreformálták a tervutasításos gazdaságot, engedték a fusizást és maszekolást, stb. Mint később kiderült, ezek a reformok felemásak és alapvetően elhibázottak voltak, de akkoriban a Nyugat álló ovációval fogadta a kommunista ortodoxia ilyetén lazítását, és örömének diplomáciai valamint pénzügyi segítség formájában adott nyomatékot. Sajnos ennek folyományaként Magyarországon viszont kialakult és megcsontosodott a jól ismert „összekacsintós” rendszer, ahol a szabályok be nem tartása bocsánatos bűn, hiszen még a törvényalkotó is elismeri, hogy az általa kényszer alatt hozott szabályok rosszak. Ebből társadalmilag addig lehetett profitálni, amíg fennállt a külső kényszer, tehát a szovjet világrendszer összeomlásáig.
A baj az, hogy a rendszerváltás után nagyjából maradt minden a régiben. Illetve annyi változott, hogy a ránkerőszakolt korlátok eltűntek, és kísérlet történt arra, hogy ALAPVETŐEN értelmes és betartható törvényeket hozzanak. Csak sajnos a törvényalkotó megszokta, hogy mindent túl kell szabályoznia, a jogalany pedig azt, hogy semmilyen szabályt nem érdemes betartania. Így evickéltünk át a 90-es éveken egy de facto laissez-faire vadkapitalizmusban, ahol ugyan volt állami korlátozás, csak épp a kutya sem törődött vele. Viszont ekkor még sokáig mi voltunk az „új demokráciák” bezzeg-gyereke. Egyrészt azért, mert nekünk egy már eleve nagyon fellazult kommunista rendszert kellett (volna) leépítenünk, és könnyedén átvettük a nyugati berendezkedés (külsőségeit). Másrészt geopolitikailag Magyarország még mindig nagyon fontos volt, különösen a balkáni háborúk alatt. Nem is beszélve arról, hogy a nyugati világ éppen egy gazdasági aranykort élt át, mindent átitatott a „történelem vége” optimizmusa, és ömlött a pénz Kelet-Európába. Így a rendszerváltás utáni mély strukturális válságból kikecmeregve 1995 és 2005 között viszonylag könnyen fent lehetett tartani az illúziót, hogy a „sajátos magyar út” valódi modernizációhoz vezethet. Közben a kutya sem törődött a „konkurrenciával”, vagyis a többi rendszerváltó országgal, akik nálunk sokkal komolyabb és mélyebb strukturális átalakításokra voltak kényszerítve, így szép lassan sorra elhúztak mellettünk versenyképesség és tőkevonzás tekintetében, miközben mi kényelmesen ültünk hervadozó babérjainkon.
A keserű kijózanodás 2006-ban jött, az ominózus öszödi beszéddel (ami persze csak a szikra volt, ami meggyújtotta a dinamitos hordót) – a szépen felépített álomvilág szertefoszlott. Sajnos nem sokkal ezután kidurrant a világgazdasági lufi is, úgyhogy igen gyorsan átlendült a közhangulat a Magyar Bipoláris Szindróma „mi vagyunk a legszarabbak” oldalára. Innentől már nem volt a Fidesznek nagy kunszt a kétharmad, csak arra kellett homályos ígéreteket tennie, hogy velük minden más lesz, és hogy minden a szocik hibája. Orbán Viktor kormánya 2010-ben tényleg arra kapott felhatalmazást, hogy mindent fenekestől felforgasson, és lett is volna rá esélye, hogy végre kirángassa az országot a véget érni nem akaró XX-dik századból. Sajnos mára már látható, hogy a Fidesz erre teljesen alkalmatlan. Orbán Viktor és csapata a hagyományos magyar önáltatást minőségileg új szintre emelve (unorthodoxia, Keleti Szél, sajátos félázsiai észjárás, Gonoszbrüsszel, tündérmese, soroljam még?) az emberek legrosszabb beidegződéseire építi a kommunikációját, és az egyetlen szemmel látható céljuk a lopás és a saját hatalmuk bebiztosítása. Ennek érdekében nem haboznak olyan intézkedéseket vállalni, aminek egyetlen borítékolható eredménye, hogy az ország újra elszigetelődik a fejlett (bár válságot élő) Nyugattól, ahová oly sok nehézség árán nyert bebocsátást. Hogy ez a „keletesedés” hová fog vezetni, azt még csak sejteni lehet, de hogy nem Szingapúrba, az biztos.
Akkor hát stó gyéláty? Hát először is körül kéne nézni a világban. Nem Magyarország az egyetlen nép, akit régen tép a balsors, és volt már rá sok példa közel és távol, hogy szegény, félperiférián vegetáló országok felzárkóztak a legfejlettebbek közé. Meg kel kérdezni őket, hogyan csinálták. Ki kell küldeni a fiataljainkat külföldre tanulni ÉS dolgozni (vagy legalább hagyni, hogy menjenek), aztán vonzó karrierlehetőségekkel hazacsábítani őket. Le kell számolni azzal az illúzióval, hogy mi jobbak (vagy rosszabbak) lennénk, mint a szomszédaink. Tőlük is tanulhatunk, velük is együttműködhetünk. Szerintem például egyáltalán nem lenne szégyen lekoppintani az észtek elektronikus államigazgatását. A lényeg az, hogy húzzuk ki végre a fejünket a Kiskunság homokjából. Ha továbbra is ahhoz ragaszkodunk, hogy Magyarországon kívül nincs élet, akkor előbb-utóbb arra ébredünk, hogy már Magyarországon belül sincsen.
