Nos igen, amikor csikorgó fogakkal nézed a bivalyerős ultidat, amint felveszi a piros ultit játszó, vagy épp a betlis. Az nem jó érzés.

Ahogy ez a kiváló blogposzt is sejteti, az igazi noob még lerakja a “gyenge lapjait’ is az ulti mellől, amelyet a betlis mosolyogva tesz be az esetleg még meglévő “lyukakba” a lapjában. Kiváló meglátás az is, hogy a hatlapos ultiból egy lapot talonba teszünk, nem kell ugyanis az ultihoz, főleg ha van nálunk két ász, a leendő betlisnek viszont fájhat egy oda nem illő lap. Ha zöldfülűvel játszunk, akár még a negyvenet is megbonthatjuk, megtévesztendő őt lapjainkkal és szándékainkkal kapcsolatban. Hátha visszadob valami jót.

Szóval, hasonlóan a blog szerzőjéhez, én is csak vakarom a fejem, hogy ez itt most parasztvakítás volt, vagy a miniszterelnök úr az az ultis, akit a “falból jövéssel” (a leggyengébb lapom hívom először) az aduból lerakott talonnal és hasonlókkal szívatni lehet.

Mindenesetre az ultinak van pár alapszabálya. A legfontosabb, hogy semmilyen körülmények között nem mondjuk azt, hogy tudunk ultizni. Bármikor jöhet egy nyugdíjas vasutas, aki 50 éve napi 6 órát ultizik, és kigombol az összes ruhádból.

A jó ultis szerény ultis. Ha kérdezik, azt mondja, szeret ultizni és még minden nap tanulja.