Mivel szokás itt szörnyülködni a zenei ízlésemen, elmesélem, hogy sose voltam még olyan közel ahhoz, hogy komolyzenei koncerten bebólintsak, mint tegnap, miközben Várdai István épp Sosztakovics 2. csellóversenyét adta elő.

Az előttem ülő úrnak nem is sikerült megállni a dolog határán, őt sikeresen szomnifikálta a darab, de ahogy néztem a nézőtéren kb. mindenkin eluralkodott a stupor. A leírás szerint érdekes ahogy bizonyos hangszerek párbeszélnek, meg ilyenek. Meg elégikus. Eddig valahol Janacek művei környékén sejtettem a reménytelen, érfelvágós szomorúzene mélypontját, de ez rendesen alájuk megy. Sajnáltam a zenekart is meg a szólistát is, mert ráadásul még nehéz is a darab.