Amikor melegek, mint örökbefogadó szülők kerülnek szóba, általában meg szoktam kérdezni az ilyesmit vehemensen ellenző beszélgetőpartnerem, hogy szerinte mi a jobb. Egy árvaházban felnőni BAZ megyében, vagy az, ha két – speciel ugyanolyan nemű – ember szeme fényeként nő fel az a gyerek. Nyilván ez nem automatikus, de szerintem azzal, hogy – alapos vizsgálat után – meleg férfiakat, leszbikus nőket, egyesével vagy párosával gyereknevelésre alkalmasnak nyilvánítunk, azzal NEM ezeknek az embereknek a gyereknevélshez való jogát támogatjuk. Az egy mellékhatás. A fő hatás ugyanis az, hogy gyerekeknek támogatjuk azt az alapvető jogát, hogy jólétben, boldogságban, szerető családban nőjenek fel.
Ennek az olasz férfinek a példáját azért tettem ide, mert megmutat még egy dolgot: azok az LGBTQ emberek, akik megkapják a lehetőséget, nagyon kevés kivétellel bizonyítani akarnak. Ez, amennyire én tudom, minden örökbefogadó szülőre igaz, de rájuk különösen.
Ezek a gyerekek nem “elbzzzztva” lesznek, nagyon nem. Elsöprő többségük élete nagy szerencséjeként fog mindig emlékezni arra a pillanatra, amikor őt hozták el az árvaházból, és lehet hogy majd kell neki terápia, amikor mondjuk megpróbálja összeegyeztetni borsodi cigány külsejét a belvárosi értelmiségi életmóddal, amiben felnőtt, de ez azért néhány körrel jobb dolog annál, mint mondjuk kiesni az iskolából hetedik osztályban, egy becsúszott terhesség okán. Tudom, ezek sztereotípiák, de a “nem adjuk ilyenek kezébe a gyerekeket” megnyilvánulások is azok.
