Nem az első eset, hogy az amerikai showbusiness világából valakinek le kell mennie kutyába, mert megsértette a kínai tabuk valamelyikét. Ha valaki pénzt akar Kínában, elvárják tőle, hogy ezekhez igazodjon. Márpedig Kínában nagyon sok pénzt lehet keresni, ezért oda még az A-lista is megy, nem beszélve az amerikai major sportokról. (Bár John Cena, annak ellenére, hogy a húgom kedvenc pankrátora, azért billeg, hogy A vagy B listás sztár).
Kérdés, hogy lesz-e majd specializált kínai sztár garnitúra és a big in Japant követi-e majd a big in China. Ugyanis a világ többi részén pont ugyanaz a gazdag városlakó réteg meg homlokegyenest már tabuk megsértésére ugrik. Nem vesz fel ruhát, amelyeknek köze van ujgurokat dolgoztató lágerekhez, érdeklődi a tibetiekkel szembeni kínai politika és Tajvant, amely de facto egy önálló állam, önálló államnak tartja, akkor is, ha Kína ettől borzolja a tollait.
Eljöhet a pillanat, amikor majd a showbusinessben választani kell, hogy valaki alkalmazkodik a helyi igényekhez, és a gajdzsin tarentó kínai megfelelője lesz, vagy marad mainstream sztár. Csak épp ez esetben a kis helyi piac, óriási piac. De az amerikai és európai piac is az, ahol egy idő után azért fárasztó lesz nézni, hogy a főhős gondosan epizódonként kétszer három percet tiszteletteljesen beszél idősb rokonaival és egyéni karrierje helyett két hétig beáll robogóval kajafutárnak bácsikája éttermébe, amíg a normál futár felgyógyul az influenzából. Közben pedig úgy csinál, hogy Kína a világ egyetlen országa, ahol a kormány nem csinál semmilyen disznóságot.
