Utolsó élő emlékeim a magyar fociról a Plókai és Mracskó fémjelezte labdazsonglőr-korszakból származnak, de megnyugodva vettem tudomásul, hogy a kilencvenes évek óta töretlen fejlődésünk. Most nem a futballapukák által a magyar utánpótlásnevelés rendszerén kívül a Bundesligáig menedzselt srácokra gondolok, nekik hajrá és remélem jól nyomják majd a válogatottban is.

De a múlt héten két hír jött be a buborékomba. Az egyik, hogy valamelyik rosszul teljesítő csapatnál jött valamelyik régi név (ld. még: edzőkeringő) és ő majd határozottan helyreteszi a csapatot, kemény kézzel. Ekkor megnyugodtam, hogy a modern pedagógia és csapatpszichológia még mindig nem zavarta meg a magyar focipápák tisztánlátását.

Majd jött egy hír, hogy Ödönkének szülinapjára megvették a kezdőrúgást az MTK pályán, a Diósgyőr (ott csak a sör világos sálálálá) kapusa az edző utasítására kivédte Ödönke “lövését”. Majd elmondta, hogy a csapat kapujába csak úgy nincs góllövés, előre szólni kellett volna. Van egy olyan érzésem, hogy a német seggfejkapus-iskola olyan titánjai, mint Oli Kahn simán üvöltve árnyékra vetődtek volna, hogy Ödönkének sikerélménye legyen. Na jó lehet hogy Oli Kahn nem, de egy Hans-Jörg Butt simán. Egy David Beckam odasétált volna és megtanítja csavarni, Materazzi vagy Psycho Pierce simán engedte volna, hogy Ödönke kötényt adjon neki.

Mi nem, mert nálunk inkább ilyen macsófoci van továbbra is. Kis emtékás pöcsköszörűnek ne legyen sikerélménye, meg általában mindenki tanulja meg hol a helye.

A gödör alján, fent az a sötétzöld dolog a bányászbéka.