Nagyjából ez volt az alapvető tévedése a 90-es évek eleji hurráoptimizmusnak a liberális demokrácia világhódító jövőjéről. Vannak bizonyos kulturális beidegződések, amelyek egyszerűen nem engednek meg a zsarnokságon kívül másfajta kormányzást. Ezek egyike az elv, miszerint MINDIG az erősebb kutya baszik, tehát ha egy vezető nem mutat elég erőt, akkor meg lehet baszni.

Ez magyarázza azt is, hogy miért tudnak a legbrutálisabb diktátorok széleskörű támogatást élvezni a néptömegek körében, és miért lesz ezeken a helyeken az eredetileg “liberális reformerekből” is hamarosan ugyanolyan hatalommániás zsarnok, mint az elődje. Mert gyakran egyszerűen nincs más választása, ha nem akar megbukni (plusz igen könnyű rákattanni a korlátlan hatalom édes ízére). Nem véletlen, hogy az igazi demokráciák nem a vezető személyén, hanem az erős intézményeken és a demokratikus kultúrán alapulnak. Márpedig ezt nem lehet egyik napról a másikra kialakítani, csak hosszú évtizedek (ha nem évszázadok) alatt.

Ezért sem elég az “Orbán takarodj”, mint ellenzéki jelszó, és ezért próbál a Múzsa inkább arra koncentrálni, mi kéne egy működő demokratikus országhoz…