A big data és az elemző programok világában az átigazolási döntéseket nem a nagy ráérzések fogják uralni, bár azok is megmaradnak majd és lesznek belőlük szenzációk.
De a döntések derékhada nagyon alapos elemzések alapján születik majd. Felnőtt és döntési helyzetben van az a generáció, amelyik gyerekkorában “fifázott”. Emellett elért oda a technika hogy a játékosok teljesítményét objektív mutatókkal rendezi statisztikába.
Ebben a világban minden, világversenyen feltűnő csodacsatárról meg lehet nézni hogy gyorsul, hányszor választ jó vagy rossz megoldást a kapu előtt, labdavesztés után hova és mennyit fut, és így tovább.
A Hrutka által is említett spanyol klubok példája pedig azt mutatja, ebben az üzleti modellben nem szabad hibázni. Mindenki úszik az adósságban, a törlesztést pedig az eredményekért járó bevételből lehet fizetni.
Persze, ahogy minden ilyen, előre menekülő, “lyukat lyukkal tömő” üzleti modell, ez is csődhullámba fog vezetni. De ez nem fog azon változtatni, hogy a játékoskeret fejlesztésénél elsődleges szempont lesz a kockázatkerülés. A csapatok játékoskerete olyan lesz, mint egy befektetési alap portfóliója.
Lesz benne egy-két high risk-high return asset, de nagyrészt pontosan ismert jövedelmezőségű elemekből áll majd. Vagyis magyar játékost akkor fognak tömegesen igazolni, ha látják, hogy átlagosan, tipikusan az jó döntés. Jó döntés, mert az alapvető mutatókat hozza, vagyis még akkor is, ha nem ő a következő Maradona, nem fürödnek be vele, hanem legfeljebb nyereség nélkül, árában kiszállnak a bizniszből.
Amíg ilyen megbízható brandje a magyar játékosnak nincsen, addig mindig alacsonyabb kategóriájú klub fogja őket leigazolni annyi pénzért (tehát kevés pénzért) amennyiért belefér, hogy a gyerek nem jó. Hiszen sok pénzért le lehet igazolni a francia U18-ból az ötödik számú szenegáli ütközőembert, akivel nincs kockázat, a képességei pontosan ismertek, a menedzsere kérésre csv formátumban át is küldi, hogy be tudjuk táplálni a saját rendszerünkbe…
