Olvasgatva a Pegasus-botrányra adott, jobboldali orgánumok által terjesztett magyarázatokat (há’ nehogymán, hogyishogyne, lipcsikonteó, Soros), ismét bebizonyosodik, hogy a társadalmunk nem csak világnézetek mentén tagolt, de az információ iránti igény is eléggé eltérő. „Vannak akik” kevéssel is beérik, nem is veszik jónéven, ha kizökkentik őket a napi rutinná vált gyurcsányozásból, sorosozásból, újabban elembétékúzásból. „Mások pedig” szeretik kicsit távolabbról vizsgálgatni akár az említett botrány jelentőségét is. Azért is inkább az utóbbiak igényeit szeretnénk kielégíteni, sokszor csak annyival, hogy megosztunk általunk érdekesnek gondolt cikkeket, mert meggyőződésünk, hogy a Kárpát-medencei sárdobálástól kicsit elszakadva mélyebb igazságok is megismerhetőek annál, hogy Brüsszel sorozatos támadásokat intéz kicsiny hazánk ellen.
A Pegasus-botrány felhívja a figyelmet arra az égető problémára, hogy világunk olyan radikálisan változott meg az utóbbi évtizedekben, amit nem csak az egyszerű polgároknak, de az államoknak, nemzetközi szövetségeknek, civil szervezeteknek sem könnyű követni. Tavaly tavasszal a pandémia okozta káosz közepette Líbiában vélhetőleg megtörtént az első autonóm drón bevetése (gyakorlatilag mesterséges intelligencia döntött vállapok és csillagok, bajusz nélkül egy támadásról), évek óta okoz gondot az Egyesült Államoknak a Havanna-szindróma (már Bécsben is), ami sejthetően egy diplomaták ellen bevetett mikrohullámokkal működő fegyver következménye. A kormányzati szervek ellen elkövetett hackertámadások pedig szinte mindennaposak. Kommunikációs eszközök biztonsági réseiről szerzett adatokkal, személyes információkkal kereskednek. És igen, itt vannak a professzionális kémszoftverek is, mint a napokban óriási balhét kavaró Pegasus.
Elmondható, hogy ezen eszközök többsége bár nem barkácsolható össze a sufniban, de azért nem kell hozzá urándúsító, hét lakat alatt őrzött mikrobiológiai labor. A líbiai drón bevetése kapcsán pl. felmerült, hogy a török gyártmányú eszköz alkatrészeit különböző gyártóktól, pl. Kanadából vásárolták, ami nyilván nem teljesen szabályozatlan keretek között történt, de hasadóanyaghoz azért talán kicsit nehezebb lett volna hozzájutni. Nem, nem tömegpusztító fegyverekről van szó, de azért nagyon hatékony eszközei ezek a hadviselésnek, ha rossz kezekbe kerülnek, akkor a terrorizmusnak és természetesen a diktatúráknak sem jönnek rosszul. Sőt, tulajdonképpen szinte senkinek sem.
A fentiekből következik, hogy égető szükség van a nemzeti és nemzetközi szintű szabályozásra, felügyeletre és az ezekkel kapcsolatos egyezményekre is. Ezek kikényszerítésében pedig óriási szerepe van az olyan civil (SOROS) szervezeteknek, mint az Amnesty International, olyan független szakértői kutatócsoportoknak, mint a Citizen Lab. Ők ugyanis azokat képviselik, akik leginkább a bráner rossz oldalán helyezkednek el, amikor egy ilyen eszköz bevetésének foganatosítása megvalósításra kerül. Civileket, újságírókat, ellenzéki aktivistákat stb. Itt érdemes megjegyezni a Bajer Zsoltokat, akik a nehogymá’ egy kis köcsög újságíró lefüleli a Moszadot típusú érvekkel dobálóznak. Hát van az újságírónak az a fajtája is, aki nem egy marék apróért bérelt önkormányzati lakásban ülve üríti aktuális gyomorbaját a billentyűzet közepébe anélkül, hogy az adott témában beleolvasna pár cikkbe, tanulmányba. Sőt, ez képes együttműködni szakértőkkel, kutatócsoportokkal, adatbázisokat böngészni, OKNYOMOZNI stb. Akár dolgozni is hajlandó. Véleményem szerint az ő szerepük felértékelődik a közeljövőben, amikor a személyiségi jogokkal, emberi jogokkal, adatvédelemmel kapcsolatos problémák egyre nyomasztóbbá válnak majd.
A nemzetközi perspektívából szemlélődés után érdemes visszatérni kicsiny hazánkba, hogy tisztában láthassuk a helyi szinten felmerülő problémákat. A diktatúra és az ebből adódó kiszolgáltatottság nyomai nem ott fedezhetők fel, hogy amikor Orbán Viktor spontán leugrik az újságoshoz, hirtelen nem kap ellenzéki lapot, vagy letiltja a Facebook az ellenzéki posztolót. Strukturális szinten jelentkezik az elnyomás. A Pegasus-botrány kiválóan szemlélteti ezt. Ha egy idegesítő, hülye hajú ellenzéki újságírónak nem tetszik a pofája, ráadásul kínos információk közelébe jutott, akkor mit lehet vele tenni „jogszerűen”? Hát Magyarországon egyszerűen bemártod valami mondvacsinált gyanúval, a megfigyelését nem a politikailag független (már ha a hatalmi ágak szét lennének választva) bíró fogja engedélyezni a vádak és bizonyítékok alapján, hanem a kormányhoz és kormánypárthoz lojális szelfi- és igazságügyi miniszter. Persze lenne itt mód utólagos jogorvoslatra, ha esetleg kiderülne a dolog. Csak hát az adatvédelmi biztos nyaral, a szelfi- és igazságügyi miniszter mosolyogva közli, hogy az aláírás jogkörét kiszervezte a helyettesének, aki falunapon és kerékpárgyári megtekintésen vesz részt éppen. A belügyminiszter átirányít a nemzetbiztonsági bizottsághoz, aminek a működéséhez a kormánypárt tagjaira is szükség volna, de ők közlik, hogy leszarják. Mindeközben a miniszterelnök egy kretén népszavazást kezdeményez az NVB-nél, hátha sikerül ellopnia a show-t.
Pártállástól és világnézettől függetlenül érdemes lenne azon elgondolkodni, hogy a fenti probléma aggasztóbb, vagy az, hogy az óvodába beférkőző drag queen Botondkát Emesévé műti a szülő határozott kérése ellenére.
