Na itt van egy minuszos hír, ami Szotyimatyi legújabb szivárványügyi böffenéseivel ellentétben valóban fontos kérdésről szól.
Az 1990-es évektől egészen mostanáig a globalizáció egyik legfontosabb hatása az volt, hogy a multinacionális cégek egyre jobban ki tudták vonni magukat a nemzetállamok adózási és egyéb szabályai alól. Ennek eredményeként a kormányok hatalma csökkent, a gazdasági szereplőké meg nőtt. Míg az ezredfordulóig ezt alapvetően jó dolognak tekintették, a 2008-as válság ezt a konszenzust megrengette, és a 2010-es évek populista hulláma is nagy részben a globális kapitalizmussal való általános elégedetlenséget lovagolta meg.
Biden kezdeményezése a multicégek adóztatásának globális szabályozására tehát nem új ötlet, viszont most ért meg az idő arra, hogy politikailag is megvalósítható legyen. Ennek fontos oka az, hogy egyfelől Biden elnöksége erősen támaszkodik a Demokrata Párt balosabb (progresszív) szárnyára, másfelől az Európai Unió is szeretné növelni a hatalmát globális szinten.
Az elégedetlenkedők névsora sem meglepő: Írország, Észtország és Magyarország mindhárman aféle adóparadicsomként működtek az EU-n belül, akik a gazdasági felzárkózásukat és modernizációjukat a nagylelkű adókedvezmények által odacsábított multik befektetéseivel kívánták finanszírozni (Írország és Észtország esetében látványos sikerrel).
Ez egyébként szépen megmutatja azt is, mennyire ellentmondásos a NER gazdaságpolitikája: míg belföldön a “nemzeti nagytőke” létrehozásának szlogenjével egy állammonopolista kliensrendszert működtet a piaci verseny egyre erősebb korlátozásával, kifelé egy olyan ultraliberális, nagytőkebarát arcot mutat, amire még Milton Friedman (vagy Soros György) is elismerően csettintene. Ami persze a NER stabilitásának egyik alapja, hiszen a (főleg német) multik támogatása nélkül Orbán már régen megütötte volna a bokáját a basi-politikájával.
És itt merül fel a kérdés, mi lesz akkor, hogy ha a 15%-os globális minimumadó valósággá válik? Nos, ezt nem könnyű megjósolni. Az biztos, hogy a nagyvállalatok befektetési döntéseiben az adóoptimalizálás szerepe visszaszorul, és más szempontok kerülnek előtérbe: logisztika (ebben Magyarország nem áll rosszul), valamint a helyben elérhető bőséges és magasan képzett munkaerő (ebben igen). A legvalószínűbb, hogy rövid távon nem lesz nagy változás, viszont a magyar gazdaság és oktatás gyökeres reformja nélkül a jövőbeni növekedési lehetőségek alaposan beszűkülnek.
Nem lenne túl meglepő, ha a mostanra fejlett tudásalapú gazdaságokkal rendelkező Írország és Észtország végül viszonylag szerény engedmények ellenében beadja a derekát, míg Magyarország megint egyedül marad az “eb ura fakó!” csakazértis vétójával. Ez utóbbi már csak azért is várható, mert Orbán semmit sem élvez jobban, mint hogy a világpolitikában súllyal rendelkező vezető szerepében tetszelegve kellemetlenkedjen az Amerikai Egyesült Államok általa nem szeretett elnökének.
Hogy ennek aztán milyen következményei lesznek, azt nem tudjuk. Mint a cikk leírja, egy magyar vétó nem fogja tudni megakadályozni az egyezmény életbe lépését, csak egyfelől újabb presztizsveszteséget okoz az EU-nak, másrészt időveszteséggel járhat, ami nagyon nem hiányzik a midterm választásokra készülő amerikai kormányzatnak. Mindenesetre Orbán olyan, mint a szerencsejátékos, aki egy hosszú nyerő széria után akkor sem tudja abbahagyni, amikor már látszik, hogy ennél már csak rosszabb lesz.
Népiesen szólva: addig jár a korsó a kútra…
