Azt hiszem a legméltóbb nekrológot TGM-nek mindenki azzal írhatja meg, ha ezt a hosszú és elég nehéz szöveget értő módon elolvassa és végiggondolja. Szokásos fordulat, hogy a halott megtért teremtőjéhez.

Nos TGM megtért a rációhoz és a humánumhoz, ahhoz a két értékhez, amelyben én mint ilyen Múzsa alapító izé is mélységesen hiszek, és amelyek amúgy TGM írásait mindig jellemezték, még ha a rációt olykor néhány tucat oldalnyi tudományos kommunizmus alól is kellett előbányászni. Nem tudom, és most már lehetetlen is tudni, hogy mit akart ezzel az írással TGM alkotni, de így frissen végigolvasva a legfőbb értéke ennek az írásnak, hogy szép. Na nem azért mert jó olvasni. A szokásos tekervényes stílusa ebben a búcsúlevélben is megkeseríti az olvasó életét. Viszont olyan valami sugárzik át rajta, amit talán kevesen várnának a mindig fájdalmasan realista szerzőjétől: hit. Persze már maga az írás létrejöttének ténye is feltételezi ezt, hiszen hit nélkül nemhogy tervezgetni, de még javaslatokat tenni se lehet. A szerző itt már tudta, hogy terveznie felesleges, javasolni viszont azt kell, ami a vég biztos tudatában a legjobb javaslatnak tűnik. Az pedig mind az öt tanács alapján úgy tűnik, hogy az ész és a humánum volt. TGM nem az az ember volt, aki hiú reményekről írt, legalábbis életének nem abban az utolsó húsz évében, amikor olvastam az írásait. Most sem azt teszi, nem reménykedik, hanem hisz abban, hogy ha ezt az öt tanácsát megfogadja a haza, akkor fényre derülhet. Egyben leírja, hogy a fényre derülés után is permanens konfliktus lesz az életünk. Nem tudom hogy halt meg. De azt gondolom, hogy ha fájdalmak és félelmek között is, ez után az írás után nyugodtan.

A feladatot itt hagyta imádóinak és kritikusainak. Igaz, sose ígért mást.