A régi daliás idők szinte minden “flag carrier” légitársasága átment ezen a folyamaton, amikor el kellett szakadni attól, hogy fel van osztva a piac, olcsó az üzemagyag, az utasok elegáns urak és hölgyek, emblémázott porceláncsészékbe öntik a kávét, mellé az emblémázott kis tasakból a tejpor, három nyelven beszélő szupermodell csajok mosolyognak öt lépésenként a kedves utasra.
Az új világban lízingelt repülőgépek éjjel-nappal a levegőben a hub-and-spoke helyett rövidtávon point-to-point szolgáltatás, porceláncsésze helyett dobozos kóla, leszorított költségek, egykori katonai repterek, a reptereken mosolygó öltönyös helyett polárfelsős emberek, akik aztán átszaladnak a beszállításhoz is… ezzel a flag carrierek modellje nagyon hamar elveszítette a versenyt.
Ahol volt rá állami akarat és főleg pénz, drasztikus eszközökkel és átszervezés után, nem egyszer csődeljárás után újraindultak, ahol nem, csődbe mentek és ott is maradtak.
