A magyar politika egyik méltatlanul keveset idézett műfaja a helyi nagyember a saját tévéjének nyilatkozik. Ő fizeti a stúdiót, a riportert, az operatőrt, a kamerát, a pókot a falon, az egeret a pincében. A nézők pénzéből, de ez persze senkinek nem jut eszébe.
Tehát azt mond amit akar, a riporter meg jól teszi, ha alákérdez. Ebből csodálatos világmegfejtések szoktak kijönni, hiszen az interjúalany nem készült az interjúra, leül, elengedi magát és mondja. Általában a hetvenedik másodperc környékén elvész mindenféle vezérfonal, ha létezett egyáltalán. Ami marad, az nem sokban különbözik attól, amikor a valóságsóba zárt analfabéták okoskodnak, csak ott ügyelnek rá a producerek, hogy a fiúk izmosak, a lányok csinosak legyenek.
Mondanám, hogy a debrecenieknek rossz ettől az interjútól, de őszintén csodálkoznék, ha ennek lett volna ötezer nézője. Valószínű a Debreciner is azért szúrta ki, mert a szerkesztőségből valaki szólt nekik, hogy gyerekek nézzétek meg az idiótát, hátra kellett lépni a kamerától közben, nehogy berázzuk a statívot a röhögéstől.
