Kedves olvasónk osztotta meg. Hálás köszönet érte, én is kacagtam rajta. Elsősorban persze a stíluson, másodsorban a szórakoztató példán. Viccek a Kádár-korszakból hangulata van.
A jó vicc, a jó sztori lényege nem az, hogy megtörtént, vagy megtörténhet, hanem az, hogy a valóságból építkezik. Azok, akik a valóságban élnek és dolgoznak tele vannak sztorikkal, megtörtént és soha se volt történetekkel (Moldova Gyuri bácsi biccent egy felhőről). A degenerált (ez PC?) beltenyészet olyasmiket tud magából görcsösen, kínkeservesen kiizzadni (mástól kölcsönözni), hogy piros volt a paradicsom, nem sárga… Aztán bárgyú mosollyal a petyhüdt arcán nyugtázza, milyen szellemes. Öröme és elégedettsége visszatükröződik a válogatott rajongók arcán, akiket ha kell busszal hordanak elé, vagy importálnak is, ha nem lenne meg a jó szögből fényképezve hatalmas nyájnak tűnő egyedszámhoz szükséges birka. Meg van tehát a megerősítés – tehetséges vagyok, szeretnek, még anyukám is megmondta.
Miért érdekes ez?
Bő harminc év telt el a rendszerváltás óta, ami egy generációnyi távolság. Felcseperedett az a réteg, aki – mint a videóban szereplő fiatalember is – megtanult dolgozni, vállalkozni, saját lábon állni. Már abból lehet tudni, hogy küzdött azért, amit elért, ahogyan előadja ezt a történetet. És felcseperedett egy olyan réteg is, aki világ életében élősködött, mindig valahol ott sertepertélt a hatalom körül, nem alkotott, csak szerzett. Harcos, aki még soha nem harcolt, luxus karórában csirkefarhátat szpottoló pozőr, kimosakodott strici és társai. Ezeknek nem hogy sztorira, de szellemes gondolatra sem tellik.
A szakadék óriási, egyre nő. Ha az nem gyanús, hogy a közülünk való, a józan paraszti ésszel gondolkodó nép fia Hatvanpusztán felhúzza a Schönbrunni kastélyt, a dolgos gázszerelő a hónap elején megveszi az ország legnagyobb őrző-védő cégét (Aandikaa rá se csap a kezére), majd rá egy héttel elfogadnak egy olyan törvénytervezetet, ami többek között pl. az ilyen cégeknek bedolgozó mokány legényeket lehetetleníti el. Az ország veje hazaköltözik Strici Ájlendről vállalkozni pont akkor, amikor a vállalkozásnál az orosz rulett is sanszosabb ötletnek tűnik, akkor legalább tegyünk egy olyan próbát, hogy ugyan meséljen már valamelyikük egy ízes sztorit, amiben kirúgták az állásából, tönkre ment a vállalkozása, majdnem megbüntette a rendőr, megfingatta a NAV. De legalább azt, amikor leszarta egy galamb.
Nem rúgták ki, nem ment tönkre, majdnem sem büntették meg, le se szarták. De még mindig milliók elhiszik a népmesét, aminek nincsenek motívumai, nincs cselekménye, vagyis ami van, az marhára nem a népmesék hagyományaira épül.
“Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy legkisebb fiú, akivel az apja cudarul bánt, de miután tisztességgel szolgált kerek egy esztendőn át vitézként, majd a városba is felkerült deáknak, egy gazdag ember felfigyelt rá, felkarolta, tanítatta késsel meg villával enni, liberálizmusosságra is okította. Az időközben pinabajszot serdintő suhancra rámosolygott a szerencse, állást kapott az udvarnál, később pedig országának királya lett. Mi sem természetesebb, hogy a trágyából kimosakodott, időközben kisebbfajta férfivá cseperedett legény élve hatalmával pokróc apjának kavicsbányát lopott, jótevőjét pedig bicskájával hátba döfte – mintegy képletesen értendő. Meg úgy nagyjából mindenkit, akivel összehozta a sors. Itt a vége, fuss el véle.”
Mesének mese, csak hát szar. Nagy kérdés, hányan és mennyi ideig kajálják be.