Jó, hát azért én azt gondolom, hogy Kádárék a törődő állam meg a szabadság illúziójának imázsát tudatosan ápolták. Szigorú keretek közötti a berzenkedés és a diszkrét kritika is megengedett volt.

Csak hát az MSZMP-ben senki nem rágta tövig a körmeit a választások kimenetelén, belefért, hogy néha másnak is igaza legyen. Orbánéknak viszont akármennyire is lejt a pálya, bő kétmillió szavazatra szükségük van ciklusonként. Kádár is egyfajta családfő pótlék volt, de szerepe szerint a jóságos fajtából, aki nem vágja pofán az asszonyt meg a gyereket, pedig… Ezzel szemben Orbán egy Besenyő Pista bácsi, akinek egy szál kolbásszal a kezében hadonászva is mindig igaza van, nem fér bele, hogy ne legyen. Margitot pofán ugyan nem vágja, de tíz percenként megalázza miheztartás végett. Nem egy kigyóvállú lipcsi, nah. Igazi férfi. Ez önmagában is egy érdekes látlelet társadalmunkról, de ami a lényeg, nem fér bele, hogy valamiről valakivel tárgyaljon, annak részben, egészben igazat adjon.

Orbánnak Besenyő Pista bácsi szerű monológjai vannak, nem érvei. Érdelmes megfigyelni, hogy Brüsszelben is ezt csinálja. Ha valami kérdést intéznek felé, egy balfasz poénnal hárít, esetleg visszavág (Hülye vagyol, Margit). Nyilvánvaló, hogy ilyen körülmények között a tanároknak nem lehet igazuk. Csak jár a szájuk, helyre kell őket tenni, rájuk kell küldeni a rendőrt.