Nem hiszem, hogy egy elmosódott, kaputelefonnal fotózott kép lehetne az év sajtófotója, meg aztán ez nem is sajtófotó. De ahogy Alekszandr Dugin áll a lánya holtteste mellett, az az utóbbi napok tökéletes összefoglalója.

Engem ebből nem az érdekel, hogy ki volt Dugin és a lánya, ezt mind tudjuk. Nem is az az érdekes számomra, hogy akkor most megérdemelte, nem érdemelte meg, ezek mind mellékesek.

Ez a kép Moszkva közelében készült, tehát Oroszország szívében. Én a háborút, a háborús putyini Oroszországot éltető embert látom rajta, akihez egyszercsak közel ugrott a háború, vagy épp a putyini rendszer, majd kiderül, ki felel azért a bombáért, az SzBU vagy az FSzB.

A képen én a felismerést látom az ember arcán. Nem sajnálom, de ez a kép nem is a sajnálatról szól. Hanem arról, hogy az absztrakt háború, amiről úgy gondolkodik, hogy ide bomba, oda rakéta, az nem egy távoli dolog. Nem annyi hogy na bumm, akkor bezár az IKEA meg a Starbucks. Nem olyan valami amiben mindig valaki más hal meg.

Dugin áll, és nem érti. Nem tudja felfogni, hogy amit csinált, amiről beszélt, az egy klasszikus szellem a palackból. Oroszország a napokban csapások sorozatában érzi ezt meg, és szerintem egyáltalán nem véletlenül. A múlt héten még csak a Krímben strandolók látták ezt meg.

Most pedig egy háborús uszító, Moszkva közepében. De még egyszer: mindegy hogy ő kicsoda. Ő egy kiváltságos moszkvai orosz, aki azt hitte, hogy vele ilyen nem történik. Egy világ összeomlását láthatjuk az arcára írva. Ideje volt már, hogy ez a világ összeomoljék.