A 444 összefoglalója a pápai látogatásról meglehetősen optimista következtetésekre jut. Nekem személyesen nem voltak túl jó érzéseim az egésszel kapcsolatban. Egy ismerősöm például az 1936-os berlini olimpiához (vagy a 2018-as moszkvai focivébéhez) hasonlította az egész felhajtást, amit a kormány propagandagépezete rendezett: a cél megmutatni a világnak, hogy mi tulajdonképpen egy teljesen normális, barátságos ország vagyunk, amelyet teljesen ok nélkül kritizálnak a rosszindulatú ellendrukkerek. Pedig.

A pápa persze megtette a tőle telhetőt, elmondta azokat az üzeneteket, amelyeket a katolikus egyház vezetőjeként el kellett mondania, beleértve a magyar kormány kirekesztő és xenofób politikájának finom és diplomatikus kritikáját. Csakhogy ezekre az üzenetekre a NER már rég immunis. Elég megnézni, hogy a szinte szó szerint ugyanúgy hozsannázó fideszmédia (a köztársasági elnöktől a kormánytagokon át az utolsó megafonosig) egyöntetűen hallgatnak arról, amit Őszentsége a be- és elfogadásról mondott, miközben napjában ötször idézik a (kontextusból kiragadott) szavait a béke szükségességéről.

Ha Ferenc pápa a magyar kormányra akart bármiféle hatást gyakorolni, nyilvánvaló kudarcot vallott (eleve esélye sem volt rá). Amennyiben az elesetteknek és üldözötteknek akart reményt adni, ez valószínűleg sikerült, de ez a remény meglehetősen üres és illékony lesz. Persze nyilván igazságtalan és irracionális a katolikus egyházfőtől várni, hogy megoldja a politikai problémáinkat, ez neki se nem feladata, se nem célja (plusz ugye nincsenek tankhadosztályai, ahogyan azt Sztálin elvtárs is észrevételezte).

De összességében a szó, ami a látogatással kapcsolatban először eszembe jut, az a feleslegesség. De aztán lehet, hogy én tévedek.