A sokadik gyermek- és nőbántalmazási üggyel, homofóbtörvénnyel, genderhisztériával, stb kapcsolatban itt az ideje, hogy megnézzük, mi az a “toxikus maszkulinitás”, és mi köze van a mai Magyarország társadalmi problémáihoz.
Először is nem ártana megérteni magát a fogalmat. Nagy baj ugyanis, hogy az egyik oldalon a radikális feminizmus szinte minden “férfias” tulajdonságot toxikusnak, vagyis mérgezőnek minősít, a másik (nálunk erősen domináns) oldal pedig a “hagyományos értékek” és a “biológiailag determinált nemi szerepek” elleni aljas támadásnak tartja már magának a fogalomnak az említését is.
Mondjuk én a magam részéről “toxikus” helyett inkább “diszfunkcionális” férfiasságnak nevezném a dolgot. Olyan emberi tulajdonságokról van ugyanis szó, amik nagy részben tényleg evolúciósan determináltak, azonban nem megfelelően kontrollálva és nem megfelelő körülmények között használva tényleg rendkívül ártalmasak, vagyis diszfunkcionálisak lehetnek. Azt sem árt tudatosítani, hogy itt alapvetően nem magával a “férfiassággal” van baj, hanem annak diszfunkcionális megnyilvánulásaival.
Hogy milyen evolúciósan determinált emberi tulajdonságról van itt szó? Elsősorban a DOMINANCIÁRÓL. Ha megnézzük egyik legközelebbi rokonaink, a csimpánzok viselkedését, a (fajtársak közötti) agresszió és erőszak legfőbb szerepe a csoporton belüli és csoportok közötti hierarchia kialakítása. Egyszerűen fogalmazva a “dzsungel törvénye”, vagy az “erősebb csimpánz b@szik” elve. Ennek darwini körülmények között van haszna és értelme; biztosítja hogy a csoportot a legerősebbek és legrátermettebbek vezessék, és a külső fenyegetésekkel szemben megfelelő elrettentő erővel reagáljanak.
Ha megnézzük a primitívebb emberi közösségeket, hasonló dolgokkal találkozunk. A törzsi vagy feudális társadalmakban a harcosok (akik bizonyos technológiai fejlettségi szint alatt szükségszerűen férfiak, egyszerűen a nagyobb testi erejük miatt) az erősebb jogán uralkodnak, ugyanakkor az ő feladatuk megvédeni a csoportot külső támadások ellen. Az olyan harcos kultúrákban elterjedt fogalmak, mint a “becsület”, “párbaj” vagy “bosszú” is tulajdonképpen az ellenség elrettentését szolgálják: ha ártasz nekem, akkor is megtorlom, ha az nekem többet árt, mint használ.
Ezek a dolgok viszont a modern társadalmakban nagyrészt okafogyottakká váltak. Egyrészt a társadalomszervezés alapja sokkal inkább a felek önkéntes együttműködése, mint a dominancia. Másrészt a technológiai fejlettség és a specializáció mind a munkát, mind hadviselést teljesen átalakította; manapság a hadseregeknek elsősorban nem izomagyú, vakmerő harcosokra, hanem képzett szakemberekre van szüksége, akik simán lehetnek nők is. Ahogyan a bányász sem az izomerejét használja, hanem a gépkezelői tudását. És már régen nem igaz a hagyományos felállás, hogy a férfi az egyedüli családfenntartó, míg a nő az otthonért és a gyerekekért felel.
Innentől kezdve a fentebb felsorolt “férfias” tulajdonságok egy része diszfunkcionálissá válik, ugyanis sem a nőknek, sem a társadalomnak nincs már akkora szüksége olyan férfiakra, akik elsősorban az agressziójuk és dominanciájuk révén tudnak hozzájárulni a közösség életéhez. A baj az, hogy a kultúra csak késve követi a technológiai fejlődést, így sok férfit máig nem tanítottak meg arra, mi az, amit ehelyett célul tűzhetnek ki maguknak, és amire férfiúi önbecsülésüket alapozhatják.
Ezért van az, hogy a dominancia igénye továbbra is nagyon erős a férfiakban, még akkor is, ha annak sem igazi alapja, sem értelme nincsen. Ez megnyilvánulhat olyan hétköznapi dolgokban, mint a “mansplaining”, vagy a “gyengébbnek” tartott csoportok (a nőkön kívül pl az LMBTQ emberek, migránsok, romák, stb) megvetésében, az olyan “bölcs mondásokban”, mint “a fiúk nem sírnak”, “a férfi 100 kiló alatt csak karácsonyfadísz”, “aki nem bírja az italt, az puhapöcs”, stb. És szélsőséges esetekben lehet belőle bántalmazás, erőszak, szexuális abúzus. Vagy csak egyszerűen hatalommánia, kényszeres erőfitogtatás, mások elnyomása. Vagyis az, amit manapság “toxikus férfiasságnak” neveznek.
Nem véletlen az sem, hogy minél fejletlenebb egy ország vagy társadalom, annál elterjedtebb a toxikus férfiasságra jellemző viselkedésmód. Ezt Eurázsiában nagyon szépen be lehet mutatni nyugatról kelet felé haladva: Svédországtól Magyarországon át Oroszországon keresztül Afganisztánig. Az sem véletlen, hogy a kormányzat demokratikus vagy diktatorikus jellege is erősen korrelál ezzel, hiszen nem kis mértékben ezen múlik, hogy az adott társadalomban a dominancia vagy az együttműködés hasznosabb.
Összességében meg vagyok győződve róla, hogy ha jobb világot (országot) akarunk építeni, a diszfunkcionális férfiasság megjavítása közös érdekünk, függetlenül attól, milyen neműek vagyunk.
