Valamikor a jövő héten hivatalba lép az új német kormány. A magyar kormány már gőzerővel készül rá, az összes bohóc előre magyarázza a pofonokat, hogy Berlin elesett, bevették a libsik (na ja, az új kancellár egy évtizedek óta a német politikában létező technokrata aki a leköszönő kormánynak is tagja) és már elindult a Quermacht gőzhengere MAGyarország ellen, de a magyar csapatok az elmúlt százötven évben megszokott eltökéltséggel (és eredménnyel…) fogják fenntartani a közelgő veszedelmet. Legalább a köszöntő beszédekkel nem kell bíbelődni.
Közben pedig mindenki búcsúzik Angela Merkeltől. Láthattuk a Grosser Zapfenstreich-ot (ez az eredetileg a tábori takarodóból kialakult esti, fáklyás dísszemle, a legnagyobb német katonai tiszteletadás, amelyben élő ember részesülhet) ahol Merkel szemeit elfutotta a könny, amikor a Du hast den Farbfilm vergessen c. számot játszotta a zenekar. (A GZ alkalmából el szokás játszani 1-3 számot annak a személynek a kívánságaiból, akinek tiszteletére a dísszemlét rendezik.)
Nem nehéz látni a nagy párhuzamot. Nina Hagen és Angela Merkel majdnem egyidős. Mindketten “Ossi” nők, akik egész más pályát futottak volna be, ha azt teszik, amit az NDK akar tőlük. Hagen a helyi Erdős Péterek irányításával lett volna gemütli énekesnő, Merkel pedig a helyi tudományos ranglétrán nyugdíjig szépen végigkapaszkodó vegyész. Hagen meglépett, Merkel pedig a rendszerváltáskor belevetette magát a politikába, és mindketten maradandót alkottak.
Nem nehéz hát megérteni a könnyeket annak az embernek a szemében, akinek a még keletnémet, még illedelmes, de mondanivalójában már nagyonis punk szám valószínű élete egyik meghatározó élménye. Ott ül a tizenhat év után leköszönő kancellár székében, egy olyan ország kancelláraként, melynek problémái számosak, de a legszegényebb vidékein is telik színes filmre.
Aztán megjelenik a világsajtóban egy kép, amint harminchat évesen, a weimari köztársaság bukása utáni első szabad és össznémet választások előtt kampányol a választókerületében, halászokkal és matrózokkal beszélgetve. Akarva és keresve sem lehet szebb laudációt találni a leköszönő nagyhatalmú kancellárnak, mint ezt a képet. A politikus, aki ért a nép nyelvén.
De vissza a dísszemlére. Amikor a díszzászlóalj parancsnoka jelentést tesz, az arcán azt látjuk, amit minden leköszönő parancsnok látni akar az utoljára jelentő beosztott arcán, szeretettel vegyes tiszteletet. Látszik az ezredesen, hogy örül annak, hogy összecsaphatja a bokáját a németek nagyasszonya előtt.
De még ezt megelőzően beszéd. Merkel krédója, amely a szabadság dicshimnusza egyben. Azé az emberé, aki végigcsinálta az NDK-t, aki állt sorba kenyérért, akinek vigyáznia kellett hol, ki előtt és mit mond, akinek életében élő valóság volt a Stasi. Azé az emberé, aki a szabadságba nem beleszületett, nem kapta, hanem megszerezte. Mint ahogy a lelkész Krisztus vérét és testét imádságával szerzi és megosztja gyülekezetével, úgy hogy abban mindenki egyformán és megkülönböztetés nélkül részesüljön. Kevés kereszténydemokratább dolog volt akkor a világon Merkel búcsúbeszédénél.
Mégis, én ekkor gondoltam, hogy na jó, elmegy a Bundesmutti a francba.
Mert eszembe jutott, hogy miközben az egész európai politika meghatódottan tapsol Frau Merkelnek, ő annak az országnak a kancellárja, amelyik szavaiban bőszen védi a Baltikumot és Ukrajnát, de megépíti azt a gázvezetéket Putyinnal, amely a közép-európai periféria nyűgjeit és nyilait elkerülve engedi az orosz gázt Németországba. Ezerkétszáz kilométer Molotov-Ribbentropp paktum az Ostsee alatt.
Annak az országnak a kancellárja, amelyik, ha Közép-Európáról van szó, magasról tesz a könnyes szemmel elmondott krédóra. Amelyiknek simán belefér, hogy a szövetségesei kormányaiban aktív orosz és kínai befolyás dolgozik. Nyilván rossz lenne, ha Németország intézne “szabadságot” mindenkinek errefelé.
De Merkel pártja az, amelyik proxy-szervezeteken (Konrad Adenauer Stiftung, MCC) vidáman haverkodik a korrupció és a jogtiprás bajnokaival, mert ez áll érdekében, és nem zavarja, amikor ugyanezek a proxyszervezetek Európa széljobbos főhülyéinek rendeznek felszopóesteket Magyarországon.
Persze ezt lehet csinálni, a politikának ez a része a pragmatizmusról szól, és ha valami jellemzi Angela Merkelt, az a pragmatizmus. Csak akkor én nem hatódom meg a könnyeken, amelyek a szemében felcsillannak. Olyan eszméért csillognak ugyanis, amelyet a kellő pillanatban képes volt egy elegáns (de azért mértéktartó!) kis tokba eltenni, amikor a médiát szétverő és hírhamisító seggfejekkel feltöltő, földrajzinév-bizottságokat egy hülye reptérnév miatt kirúgó, egyetemet bezárató, gendernépszavazást kiíró, földönfutó menekülteket módszeresen éheztető, a haverjai építkezéseit nemzetstratégiává emelő maharadzsával kellett tárgyalni. Illetve ő nem tárgyalt, közismerten nem szereti Orbánt. Na de erre van a gyarmatügyi apparátus.
Nincsenek illúzióim ez folytatódni fog, mert a németeknek teljesen mindegy, hogy ki szolgálja ki a gazdasági érdekeiket. Nekem meg mindegy hogy milyen egyetemes európai értékektől vannak meghatódva. Valójában ugyanis mindre magasról szarnak, ha pénzről van szó.
Osteuropa ist auch auf Farbfilm noch grau.
