Fura időket élünk. Én nem nagyon szoktam az ablakba kipakolni vallási meggyőződésemet és olyan nagyon templomba járó se vagyok, főleg mióta kedvenc református egyházam, melyet a kőtérdű és -gerincű kálvinizmusnak kellene jellemeznie, legalábbis vezetésében fideszes klubként működik, Balog Zoltánnal az élen.
Ennek ellenére, főleg így, hogy Orbán, Salvini és Morawiecki kereszténydemokrata frontot alapít a liberális elfajzás ellen (vagy mi) kicsit vártam volna, hogy valamit beszél a kormánykommunikáció húsvétról. Még a Parasztreggelit is (jó nagy belepörgetésekkel) meghallgattam, nos, annak az utolsó mondata az volt a miniszterelnöktől, hogy eljön a vasárnap, lesz feltámadás, lesz magyar feltámadás.
Hát tessék. Ez a magyar kereszténydemokrácia. Belenéztem a kormánysajtóba, sehol egy Balog, sehol egy Semjén. A Magyar Nemzetnél van egy cikk, hogy a libernyákok kereszténygyaláznak, az Origo lehozott egy MTI hírt a nagypéntekről, melyet jól láthatóan a katolikusok küldtek nekik.
Ennyi. Sőt. Ennyikeh.
Úgyhogy, híven a Diétás Magyar Múzsa konzervatív punk krédójához, és ahhoz, hogy azért indítottuk a Múzsát, hogy megírjuk azokat a cikkeket, amelyeket sehol sem olvastunk, most prédikálni fogok, ha igaz kereszténydemokrata kormányunk épp nem ér rá.
Keresztyén testvéreim!
A keresztény ember gyásznapján szólok hozzátok. Ma van a napja, hogy Krisztus urunkat az ember törvényszéke elítélte, a nép Barabást akarta, Poncius Pilátus mosta kezeit. Az Isten Fia pedig a keresztfával a vállán, gúnyos röhej, erőszak, köpködés közepette felment a Golgotára, megfeszítették és meghalt. Kínhalálával a keresztények hite szerint váltságot fizetett az ember bűneiért hogy mindenki aki az Istenben hisz, az Isten törvénye szerint él, bűneit megvallja, megbocsátást nyerjen és örök élete legyen.
Ma tehát gyászolunk, de abban a biztos hitben gyászolunk, hogy van feltámadás, van új kezdet, és eddig az új kezdetig már csak néhány napot kell várnunk. Már csak néhány nap, hogy – keleti keresztény testvéreink szavait idézve – felkiálthassunk: Krisztus feltámadott!
De ez ma még nem az a nap. Ez a mai nap a mélypont, a legmélyebb gyász, legteljesebb fájdalom napja. Katolikus testvéreink negyven napja tartó böjttel készültek erre a napra, amikor Krisztus urunk eljutott szenvedései mélypontjára, arra a pontra, ahol előtte senki embernek nem volt reménye.
Nekünk, ma élő embereknek az elmúlt negyven napban, sőt előtte is, szokatlan és embertelen szenvedés jutott osztályrészül. A koronavírus. A vírus amelynek fertőzése ocsmány sorsjáték. Egyik embernek néhány nap köhögést és lázat jelent, másnak pedig kínhalált. Tudósaink éjt nappallá téve kutatják, hogy miért hal bele napok alatt egyikünk és miért megy át észrevétlenül a másikon. Kérjük Isten áldását azokra, akik fáradozásával hamarosan gyógyítható betegséggé válik ez is!
A vírus elleni védekezés összetörte életünket. Sokan elszegényedtek, a családokra rendkívüli teher hárult az óvodák, iskolák bezárásával, a segítő nagyszülők és más családtagok izolációjával. Az orvosi rendelő és a kórház háború színhelye lett. Nem lehetünk elég hálásak azoknak, akik ott értünk harcolnak.
A járvány azonban a legnagyobb pusztítást, akárhány embert ölt is meg, a lelkekben végezte. Türelmetlenek, agresszívak lettünk. Mindenki küzd a félelemmel, hogy a következő fertőzött az ő családjában lesz, netán ő maga lesz az. Ki vírustagadással, ki egyes emberek elleni támadással, politikusok tettrekészségébe vetett hittel, ki politikusokra ökölrázással reagál. Tülekedünk az oltásért, vágyunk újra normális életünkre. Nem tudjuk mit hoz a holnap. Lesz munkánk? Kenyerünk? Behozza a gyerek az iskolai lemaradását?
Keresztény embernek mindig útmutatást ad az Isten igéje, például ahogy az írva vagyon Máté evangéliumának 6. fejezetében, a 33. és 34. versében:
“Hanem keressétek először Istennek országát, az igazságát, és ezek mind megadatnak néktek. Ne aggodalmaskodjatok tehát a holnap felől, mert a holnap majd aggodalmaskodik a maga dolgai felől. Elég minden napnak a maga baja.”
Nagypénteken, a legnagyobb baj óráiban is ez az üzenet vezessen minket. Most járvány van, most százak halnak meg, most az utolsó tartalékaikat élik fel a családok. De nem lesz mindig így.
Ha képesek vagyunk megőrizni emberségünket, ha képesek vagyunk nem egymás torkának esni, ha képesek vagyunk még néhány hetes türelemmel, önkorlátozással és oltakozással segíteni orvosaink munkáját, akkor minden meg fog változni.
Vessünk számot a csüggedéssel. Gondoljunk arra, hogy mennyi rosszat tettünk a járvány alatt, hányszor voltunk elviselhetetlenek és reagáltunk erőszakosan mások elviselhetetlenségére. Ahogy az ember bűnei ott maradtak a kereszten, úgy próbáljuk mi is ezeket a dolgokat hátrahagyni. Ez a halál és a feltámadás, nagypéntek és a húsvét csodája.
Nehéz lesz aztán is. Szomorúak leszünk és fáradtak. De majd egy üres sírboltot fogunk találni, hiszen akinek ott kellene feküdnie, feltámadott. Ez a legfontosabb üzenet. Van remény. Lesz jobb.
Egy olyan országban, amelyet kereszténydemokrata párt kormányoz, nem is lehet ez másképp. Nem uszítunk embereket más emberekre, nem vagyunk manipulatívak, nem gyűlölködünk a kormánysajtóban, hanem nagypénteken átéljük a legmélyebb gyászt, amelyet keresztény ember átélhet. Felidézzük Jézus fájdalmát és vigasztalásul hívjuk azt saját fájdalmunkra. Csöndesek vagyuk, befelé nézünk, hogy aztán annál teljesebben élhessük át a feltámadás ünnepét.
Ezért nincs ilyenkor a Magyar Nemzetben libsizés, és az Origo is megemlékezik a nagypéntekről, nem pedig egy db. MTI hírt vesz át ezzel kapcsolatban.
Ja nem, ennyire kereszténydemokraták azért nem vagyunk.
