Az Economist cikke a What is being done to tackle “period poverty” in the West? címmel jelent meg.
Ez egy több szempontból is érdekes cikk. Röviden arról szól, hogy összefoglalja, hogy a világ különböző országaiban milyen mértékben van jelen a menstruációs szegénység (az a jelenség, hogy a nők anyagi helyzetüknél fogva nem tudnak megfelelő női higiéniai termékekhez hozzájutni), ez milyen hatással van a szociális helyzetükre (pl. a menstruáció napjain hiányoznak az iskolából vagy a munkahelyükről). Ezután körkép következik arról, hogy melyik országban van általánosan ingyenessé téve az összes ilyen termék (Skócia) és mely országokban elérhetők ezek iskolákban, kórházakban, hol van áfamentességük, stb.
Ez önmagában is egy fontos téma, de mint közélettel foglalkozó oldal, a Múzsa a szempontjából az az érdekes, hogy a “menstrual poverty” így angolul nagyjából öt éve tűnt fel az én horizontomon. Nyilvánvaló, hogy a jelenség maga sokkal régebbi, a vele foglalkozó kutatások se öt éve vannak, de nagyjából ennyi idővel ezelőtt sikerült az ezzel foglalkozóknak betörnie a köztudatba úgy, hogy egy átlagos újságolvasót elérjenek.
Más szavakkal: ez a történet is azt mutatja meg, hogy mire való és hogyan működik a politikai aktivizmus. Van egy téma, amely egy csoportnak (ez esetben a társadalom jó nagy csoportjának) fontos, és amelyet elég sok tabu (“azokon a napokon”) és még több évszázados, sőt évezredes rossz beidegződés (tisztátalanság, nőbaj, biztosamiatthisztizik) övez.
Eleinte a véres tamponos transzparensekkel tüntetőket undor fogadja (“én is menstruálok/feleségem is menstruál, de nem mászkálunk ilyen undorító véres izékkel, érted”). Aztán szépen lassan áttörik a közöny falát, egyre több nő teszi fel a kezét, hogy igen, ez az én problémám is, majd eléri a kritikus tömeget a dolog, és a politikai szféra rájön, hogy ennek a felkarolásával lehet szavazatot szerezni. Nyilván nem a nyugdíjas férfiak körében, de ha egyszer sikerült “bejáratott” közéleti témává tenni a dolgot, onnantól kezdve a nyugdíjas férfiak szavazataira hajtó konzervatív pártnak is kell valami olyat mondani a témában, amivel ha nem is áll a dolog mellé, nem von magára népharagot.
Ezután jönnek a megúszós megoldások (“egy átlagos felügyelőbizottságban az eddigi 0,7-ről, 1,2-re emelkedett a női tagok száma”) és folytatódik az aktivisták küzdelme, azonban már felzárkóznak melléjük profi politikusok. A dolog áttevődik a politikai aktivizmus világából a politikai kompromisszumok világába. Hiszen ha az ingyenesség miatt a tampongyár bezár és a munkásait az utcára teszik, azért a politikust fogja megtalálni a közvélemény, tehát egyensúlyoznia kell.
A menstruációs szegénységgel kapcsolatos politikai diskurzus és reakció most ebben a fázisban van, legalábbis jobb helyeken. Érdemes megfigyelni, hogy 5-10 év politikai aktivizmus egy ilyen, ezeréves tabuk által övezett témában is milyen változásokat képes elindítani. Érdemes felidézni ezt akkor, amikor hippiket röhögünk ki, amikor a kis rögeszméjüket felírják egy seprűnyélre rögzített kartonlapra és kimennek kiabálni a térre.
