Emlékezzünk meg erről a vörhenyes madár- és egérpusztítóról, aki életében egy volt a rengeteg, a határt járó kóbor macskából, akiket sajnos ritkítani kell. Meglehet vele is valami lelkiismeretes mezőőr puskája végzett, amikor odadurrantott a kisnyulat, fácáncsibét, énekesmadarakat válogatás nélkül pusztító macseknak. Akinek az apját (nagyapját, dédapját) persze csesztek kiheréltetni, így az minden évben nemzett még két tucatnyi macskát.

De, ha ez a kép nincs, akkor szegény macsek borzok, varjak és pondrók táplálékaként nagyjából szerdára megszűnt volna még macskadögként is létezni.

Ugyanolyan jelentéktelen lett volna, mint egy Kiskunságban vezetett, a szüreti fos konzisztenciájával bíró aszfalttal leterített út. Jött hát Isten keze, amely jelen esetben egy melós lába volt, és nem rúgta arrébb szerencsétlen tetemet egy fél méterrel.

Így esett, hogy kiderült, hogy az aszfaltréteg olyan vékony, hogy egy macskadögöt se képes beteríteni, az út széle olyan összevissza, mint az ökörhugyozás. Az aszfalt alatti rétegekről már csak sejtéseink lehetnek, de sejthetjük, hogy ha a szem előtt levő rész ilyen, milyen lehet a többi. Olyan.

Majd ha két-három autó után szépen elkezdődik belenyomódni a nyomvályú, a szélénél majd aláfolyik a víz és a jég felnyomja, a macskadög maradéka is szabadra kerül, a varjak nagy örömére. Mi pedig hálás szívvel emlékezünk rád vörös macska, nélküled nem csodálkozhattunk volna rá az ezerötszázadik elcseszett “útfelújításra” amelyet negyedáron valahogy mecsináltak, a pénz maradékát meg ellopták.

Remélem, ha jön majd a Képviselő Úr szalagot átvágni, akkor majd szól rólad is pár szót. Ha nem, akkor ez volt a gyászbeszéded. Cirmi, nyugodj békében!