Lehetett-e volna jobban csinálni, vagy hogy kicsit provokatívabban kérdezzem: Vajon Trump jobban csinálta volna? Az első kérdésre a válasz igen, a másodikra nem.
Anno a vietnámi kivonulásban is nagyon fontos szerepe volt annak, hogy az USA nem tud gyarmatosítani. Ma már nem is lehet azt csinálni, amit régen az angolok és a franciák csináltak. A Rejtőnél olvasott menetelünk a sivatagban akciók azt szolgálták bármiféle ellenállást brutális eszközökkel letörjenek. Ha a polgári (na jó, nem katonai) lakosságban is veszteségek vannak, hát vannak. Ma ezt nem lehetne megtenni, mert a mai viszonyok között ez azt az uralmi stílust jelentené, amit Vegyi Ali csinált az észak-iraki kurdokkal. Ő néha komplett falvakat irtott ki harci gázokkal, hogy a többi meghúzza magát.
Szerencsére a világ ezt már meghaladta, viszont az a modell, hogy Amerika nagyon sok fegyverrel ott van és próbál felépíteni valami kormányt, nem működik. Egy idő után, ahogy Vietnam esetében is, az amerikai szavazópolgár belefárad az értelmetlen áldozatokba. Lehet zászlót lengetni és bokákat összevágva tisztelegni az ezredik, járőrözés közben felrobbantott GI Joe koporsójánál, egy idő után ez a ceremónia is tud sok lenni.
A kivonulásnak tehát a fő oka az, hogy az amerikaiak 70%-a szerint ki kellett onnan jönni. Lehetett volna, akár még évekig is pénzt pumpálni oda, és fenntartani valamilyen rendet, de előbb-utóbb ott kellett hagyni. Ennek az előkészületei, ahogy egy kommentelőnk írta is, már jó ideje zajlanak.
Az meg az összes ilyen kivonulást tekintve törvényszerű, hogy a vége kaotikus lesz. Fél Afganisztánt nem lehet kihozni, azonban gyanús nekem, hogy az amerikaiak részéről kicsit több őszinteséggel és a többi ország részéről kicsit átgondoltabb fellépéssel kisebb lenne a káosz.
Tartom azt is, hogy minden országnak lenne oka arra, hogy a lehető legtöbb, velük együttműködő embert hozza ki Afganisztánból. Magyarországnak például értékelnie kellene a következő dolgokat: Afganisztánból hamarosan menekülthullám fog elindulni, amely menekülthullámnak a magyar kerítés és tranzitzóna majd az egyik ütközőpontja lesz.
Egy ilyen helyzetben alapvető érdek, hogy a magyar állami szervek legyenek képben. Ha Kabulban van 100 olyan “afgán” aki nekünk dolgozik, megtanult valamennyire magyarul, ismerjük a biztonsági hátterét, ki kell őket hozni családostul. Az okosabbjának itthon meg lehet kezdeni a kiképzését rendőrségi, nemzetbiztonsági segítői munkára. Ha majd később magyar állampolgárságot kapnak, nyertünk egy csomó, Magyarországhoz lojális embert.
Ezek nagyon jól fognak jönni akkor, amikor bebizonyosodik, hogy egy igazán komoly menekülthullám esetén a kerítésünk annyit használ, mint halottnak a csók, és random megyei kapitányságokon kell majd naponta tucatnyi, a falu határából összeszedett kóborló afgánt lecsekkolni, hogy például van-e köztük tálib merénylő vagy kínai kém. Ilyenkor jól tud jönni egy tolmács, aki azért ki van képezve a “hogy buktassunk meg egy amatőr módon felépített legendát” alapjaira.
Összességében tehát azt gondolom, hogy igen, lehetett volna hamarabb felkészülni erre a helyzetre és jobban kivitelezni. Ugyanakkor a tragikus képek akkor is jönnének, mert nem lehet mindenkit kimenekíteni.
Mekkora érvágás ez Amerikának. Sok szempontból nagyon nagy, mivel akárcsak Vietnám után, most is mindenki egy legyőzött nagyhatalmat lát. Viszont hiba lenne azt gondolni, hogy Amerika csak magát keverte nehéz helyzetbe.
Már a hasonlóan dicstelen véget ért szovjet megszállásnak is az egész térség instabilitása volt az oka. Ezekre az országokra hiba úgy tekinteni, mint európai értelemben vett államokra. Az egykori szovjet tagállamokban fenntartottak valamiféle európai szemmel is értelmezhető berendezkedést, azonban a törzsi keretek továbbra is jellemzőek, mint ahogy az egykori Selyemút városai és a hegyek közötti kontraszt is. A történelem folyamán többször is egyesítette ezt a területet egy-egy erős ember (Timur Lenk, Bábur) akit utóbb nehéz a mai országok alá besorolni, hiszen azt kellene mondanunk, hogy az illető üzbég volt, esetleg afgán. Valójában a térség kultúráját számos tényező határozza meg. A türk etnikum, a perzsa kultúra, és a környező birodalmak hatásai.
Már jó ideje a legnagyobb probléma, mint szinte mindenhol az iszlám világban, a szélsőséges vallási irányzatok térnyerése. Ebben az sem jelent akadályt, hogy Afganisztánban és a több -sztánban (meg az egykori Oszmán Birodalomban) a szunnita iszlám hanafita iskolája a domináns, szemben a Szaud-Arábia hanbalitával.
De ezzel meg is érkeztünk oda, hogy egy viszonylag egységesen kormányzott, erős és agresszív szunnita állam azon a környéken senkinek sem érdeke. Ennek a létrejöttét eddig iszonyatos mennyiségű amerikai fegyver, pénz és véráldozat akadályozta meg.
Most viszont a szomszédokra maradt a dolog, főleg, hogy Pakisztán Afganisztánnal határos részeit ugyanazok a pastuk lakják, akik Afganisztán nagy részét. Az atomhatalom Pakisztán destabilizálása pedig India és Kína számára egyaránt akkora fenyegetés, amely még egyeztetésre is kényszerítheti a két rivális hatalmat.
De Irán se ülhet nyugodtan, a hátukban megerősödő szunnita állam korlátozza a mozgásterüket. A határokat jobban kell őrizni, mint eddig, és ez erőket von el a nyugati határokon izmozástól.
Az egész dolog nyertesének Kínát szokás tekinteni, azonban jó kérdés, hogy nekik mennyit fog használni, ha Afganisztánból kínai befolyási övezetet csinálnak. Az ő érdekük az lenne, hogy a tálib rezsim nyugodjon le, csavarja vissza az agresszió-potmétert valahova oda, ahol nincsenek naponta kivégzések csak havonta, és kezdjenek el kereskedni. Ez egyáltalán nem lehetetlen, a táliboknak szüksége lesz technikára, amelyet nyilván csak Kínától tudnak beszerezni, de egy ilyen pacifikálásnak költségei vannak, amelyek olyan sokkal talán nem is maradnak el a fegyverrel őrzött völgyek, vad hegyek koncepciójától, amit az amerikaiak csináltak.
Az oroszok pedig félhetnek, hogy a többé-kevésbé nyugis üzbég, türkmén-kirgiz-tádzsik környéken mekkora galibát csinálnak a tálibok.
Amerikában Bidennek nyilván arcvesztéssel kell szembenéznie, viszont kijött egy olyan országból a hadsereg, ahol a lakosság 70%-a szerint nem kellett volna ott lennie. És ott hagyott egy problémát amely az összes környékbeli országnak van dolga, méghozzá sok és drága dolga van. Világpolitikai szempontból tehát akár jól is alakulhat ez nekik. Vietnám jelenleg egy vidáman termelő és kereskedő, de facto kapitalista ország. Csak az arcvesztés ne lenne…
