2007-ben Pekingben jártam, a szállásomat az egyik metróvonal akkori végállomásától negyedóra taxizással kellett megközelíteni. Ez nem volt gond, mert taxi rengeteg volt. Az már inkább gond volt, hogy néha sikerült olyan taxist kifogni, aki még a mandarin Pekingben használatos változatát se értette, hát még azt, ha egy hosszú orrú próbálja kiejteni a kínai címet. (a kínai kiejtésem, mint a legtöbb európaié, olyan, hogy képes vagyok óvatlanul “bolygóműves áttétel” helyett azt mondani, hogy “vetkőzzön tábornok”). Persze azt se tudta merre van arccal, én a második napra megjegyeztem merre kell menni, ezért előre ültem és mutogattam a csávónak, hogy merre megyünk. Amikor meglátta az egyik az autópályán kiírva a táblát hogy merre kell menni (mutattam neki, hogy merre) akkor úgy megkönnyebbült, hogy rágyújtott és megkínált engem is a cigijéből. A dohányzás káros az egészségre, egy kínai melós cigi pedig nagyjából két puha doboz barnaszofi elszívásának felel meg. Borzasztó. Helyismerettel rendelkezők azt mondták, hogy simán lehet, hogy a sofőr két hete még kapált valahol Pekingtől 1600 kmre. Viszont több, már akkor is helikopterrel közlekedő milliárdos csak pár évvel korábban szintén taxisofőrként kezdte. Amerikai álom, Beijing Edition.
Engem azóta foglalkoztat a kérdés, hogy vajon létezik-e az, hogy egy nevében kommunista, valójában a konfucianizmus, a kommunizmus és a szabadversenyes kapitalizmus sajátos elegyét üzemeltető országra ne vonatkozzanak a kapitalizmus vastörvényei. Akkor inkább csak sejtettem hogy nem lehetséges, de mára mindenki számára be is bizonyosodott, hogy nem az.
Persze ez nem meglepő, ha a hasonló utat bejáró kistigriseket nézzük. Mindenütt megvoltak bizonyos fázisok. Az első, amikor olcsón nagyon sokat termeltek, a második amikor ebből nagyon meggazdagodtak és fogyasztani kezdtek, a harmadik, amikor a fogyasztás őrült mértékű gazdasági növekedést kezdett fűteni, és a negyedik, amikor az őrült méretű növekedés miatt felelőtlenül eladósodó vállalatok és az őket hitelező bankok bedőltek. Legutóbb 1997-99 között Koreában volt ilyen, amikor tucatszám dőltek be az ott csebolnak (chaebol) nevezett ipari-pénzügyi konglomerátumok, melyek pénzügyi részei egyszercsak azzal szembesültek, hogy az ipari résznek kihelyezett hiteleik többségére nemhogy nincs fedezet, de az adósok már a másnap esedékes viszonylag kicsi (ebben az esetben ez néhány tízmillió dollárt jelent) részlet törlesztésére sem képesek. Ilyen előfordul a legjobb helyeken is, a pénzügyeseket nem szokták megdicsérni érte, mert ilyenkor, akárcsak egy pénzzavarba került magyar háztartás, ahol felhívják a Cofidist vagy a Providentet, a nagyvállalat is arra kényszerül, hogy viszonylag kisebb összegű, és nagy kamatozású kölcsönt kérjen.
Igenám, de huszonöt éve Koreában és most Kínában se arról van szó, hogy valaki pénzzavarba került, hanem arról, hogy komplett vállalatokról derült ki, hogy a könyvelésük eszköz oldalával szemben nagyon nagy adósság áll a másik oldalon. Kínában is egy klasszikus buborék van, abból is a legveszélyesebb fajta, az ingatlanbuborék.
A kínai növekedés lassulása immár lassan húsz éves téma, de van egy ok, amiért ez inkább csak mérsékelt idegességet okozott. Kínának és a kínaiaknak rengeteg pénze lett a tömeggyártásból, így már az is évtizedes téma, hogy a kínai cégek egyre inkább a belső fogyasztás felé fordulnak, hiszen van vásárlóerő. Ez a vásárlóerő nemhogy magyar ésszel, de még a milliárd dollárokkal dobálózó nemzetközi befektetők eszével is szinte felfoghatatlan méretű. Több százmillió emberről beszélünk, akik sokszor még maguk is (de a szüleik mindenképpen) komfort nélküli falusi házakban éltek, Mao-stílusú ruhájuk volt egy, hozzá alsónemű két váltás. Ugyanezek az emberek most telefont, tabletet, okosórát, szelfibotot, villanyrollert és hasonlókat vesznek, a cirokból pancsolt pálinka helyett skót viszkit isznak, de a cirokpálinkából is már a kétszáz dolláros díszdobozost veszik… és ami a legfőbb, rendes lakásban akarnak lakni. Kollektivizmus ide vagy oda, a saját szoba, a saját tévé olyan dolog, amely egy rizsföldeken felnőtt kínainak is imponálna, hát még egy modern középosztályos kínainak.
Mi sem természetesebb tehát, hogy a kínai építőipar gázkarja épp a “ludicrous speed” állásban van és skótkockás pléddé mosódva gyorsulnak. Ezzel sokáig nincs is gond, de elindul egy olyan folyamat, amelyet legutóbb 2008-ban buktunk be. Ezt leginkább azzal a magyar mondással lehet szemlélteni, hogy mindenki azt hiszi, hogy a bab is hús. Vagyis nem lehet olyan posvány közepén, egy nukleáris hulladéklerakó és egy azbesztfeldolgozó közé, bontott téglából és gipszkartonból épített lakóparkot kitalálni, amire ne adna valaki hitelt. Hiszen mindenki pénzt keres, tehát mindenki minden adósságot meg tud adni. Ha mindenki minden hitelt meg tud adni, akkor nincs kockázat, ha nincs kockázat, akkor alacsony a kamat, ha alacsony a kamat, még több hitelt akarunk felvenni, és így tovább.
Amerikában az derült ki, hogy a “prime” hitelek mögött már egy ideje “subprime” adósok állnak, vagyis a bankok olyan befektetéseket kínáltak, amelyek mögött az volt a feltételezés, hogy a vásárlók mindent időben törleszteni fognak. Amikor kiderült hogy ez a feltételezés tömegesen téves, akkor összeomlott az egész.
Kínában az Evergrande gondjai hasonlók, de egy generációval az amerikaiak mögött járnak. Amerikában ugyanis a 2008-as összeomlás előtti generációja a botrányoknak a vállalati összeomlás volt, mint például az Enron-botrány. Ott nagyon röviden arról volt szó, hogy kreatív könyveléssel a cég könyveiben csak a pozitív oldal jelent meg, a veszteségeket és adósságokat kiszervezték más cégekbe. Persze alapos könyvvizsgálattal látható volt a trükk, de az Enron esetében is mindenki úgy volt vele, hogy a bab is hús, és verték fel az árakat, hiszen ilyen szupernyereséges cégbe érdemes fektetni. A buktát követően jött egy tőkepiaci és számviteli rendcsinálás, amelynek szimbóluma a Sarbanes-Oxley(SOX) törvény volt, amely egy sor könyvelési és átláthatósági rendszabályt vezetett be. A SOX törvény egyik kívánt mellékhatása az volt, hogy a nagybefektetők (főleg nyugdíjalapok, befektetési alapok) számára lehetővé tette olyan kódexek kidolgozását, amelyben le volt fektetve, hogy csak olyan cég adósságait lehet megvenni (kölcsönt adni neki, csak ez ott kötvényvásárlás formájában történik) amelyek a SOX követleményeket teljesítik. Ezzel talán egy újabb Enron-botrány elkerülhetővé vált, de egyúttal átterelte a befektetőket más befektetések irányába, ahol van kockázat és hozam, és ezek között ott voltak a későbbi buktát okozó, prime termékké összecsomagolt subprime adósságok.
Ez a történet átvezet minket oda, hogy a piac szabályozásának mindig vannak kívánt és nem kívánt hatásai.
Az Evergrande lényegében egy olyan ingatlanfejlesztő, amelynek üzleti modellje az előre menekülés, vagyis mindig a következő projektre a vásárlóktól felvett előlegből fizeti vissza azokat a hiteleket, amelyeket a mostani projekt építésére vett fel. Ez persze a legtöbb ingatlanfejlesztőnél így van, a trükk az, hogy a projektekre fordított pénz mekkora arányban saját pénz (akár előleg a vevőktől) és mekkora arányban hitel. Logikusan, minél több hitelből minél több projektbe kezdek bele, annál több helyről kapok vételár-előleget és a végén annál nagyobb lesz a nyereségem. Viszont minél több eladatlan lakásom van, annál nagyobb a kockázata annak, hogy valamennyit nem tudok eladni, és így a hiteleimet nem fogom tudni törleszteni. Ezt a jelenséget, amikor hitellel növelem a termelésemet abban a reményben, hogy a nagyobb volumenből lesz plusz nyereségem a törlesztések ellenére is, angolul leverage-nek hívják.
Nyilvánvalóan van ennek olyan állapota, amikor a vállalatvezetés, aki épp Dagobert bácsi módjára lubickol a pénzben, elhiszi, hogy a bab is hús, és túl nagyra fújja a vállalatot, létrejön egy hitelbuborék. Ez eleinte nem gond, mert a törlesztésekre is tud hitelt felvenni, de ezzel csak még nagyobra növeli a távolságot a hitelállománya és a valós törlesztési képességei között, vagyis tovább fújja a buborékot.
A pekingi pénzügyminisztériumban természetesen ezt látják, hiszen amit itt most leírtam, ebben a félévben is több ezer business school több százezer hallgatója fogja megtanulni egy “making investment decisions” vagy “corporate ethics” vagy “dangers of financial leverage” vagy “perils of overgrowth” stb. című tárgyból, konkrét híres példákkal, grafikonokkal, számsorokkal megspékelve. Fognak olyan kifejezéseket tanulni hozzá, hogy “cash burner”, ugyanis az Evergrande egy ilyen cég, folyamatosan iszonyatos mennyiségű készpénzre van szüksége a működése fenntartásához.
Kínában, ellentétben Amerikával, rendelkezésre állnak a kőkemény központi utasítási rendszer eszközei, akár CEO néhány hónapra bezárásával is. Lehet is hallani a kínai kormány, azon belül is Xi elnök “deleveraging” törekvéseiről, amelyekkel meg akarja akadályozni a jelenlegi buborékok kipukkanását és újabbak felfúvódását. Nyilván azért ott pár embernek, akár magának Xi elnöknek is megemelkedett a vérnyomása, mellkasi és hasi diszkomfortot is érzett, amikor belegondolt, hogy az Evergrande bedől, magával ránt tucatnyi bankot, azok további vállalatokat, azok további bankokat, vagyis csődhullám lesz. Az informatika korában, amikor a központi bank rálát minden bank minden hitelére, viszonylag egyszerű stressz-teszteket csinálni és amennyire utánaolvstam, az látszik, hogy jó pár olyan bank van, amelyik egy olyan stresszt, mint egy ingatlanpiaci csődhullám, nem élne túl.
Az első nagy kérdés tehát az, hogy vajon a kínai pénzügyi kormányzat képes-e látványos nagy csőd nélkül lehűteni kicsit a kínai gazdaságot, mindezt anélkül, hogy az egyébként is lassuló ütemű kínai növekedést teljesen szétverné. Van aki szerint igen, az Economist erről szóló elemzése alig állja meg, hogy a kör négyszögesítését és a fából vaskarikát emlegesse. A dologhoz belpolitikai és külpolitikai érdek is fűződik. Kifelé Xi elnök meg tudná mutatni, hogy Kína, a maga sajátos hibrid kapitalizmusával képes arra, hogy nagy pénzügyi kilengések nélkül csináljon stabilan és piaci alapon növekvő gazdaságot. Tegyük hozzá, hogy ha ez sikerülne neki, az írott történelem 5000 évéből az első ilyen példát látnánk. Belpolitikailag meg a nyilvánvaló túlélési érdek vezeti, hiszen egy csődhullám több százmillió, magát stabil jólétben élőnek gondoló kínait tenne legalább átmenetileg földönfutóvá, és az ilyesmit politikai földrengések és lavinák szokták kísérni.
A második nagy kérdés, hogy ez mennyibe fog kerülni. A hibrid kínai rendszerben ugyanis hiába állnak rendelkezésre drasztikus és azonnali szabályozói eszközök, azért csak ott van a kapitalizmus része is. Annak pedig része az, hogy az adósságokat valakinek legalább részben ki kell fizetni. Ha szabályozói eszközökkel akarnak beállítani kívánatos vállalatméretet, és senkit nem akarnak az út szélén hagyni például úgy hogy befizetett egy lakásra, de mégsincs lakása, akkor valakinek fizetni kell. A buborék lényege ugyanis pont az, hogy mindenki azt hiszi, hogy van cash, miközben nincs cash. Ahhoz, hogy a buborékot egy “soft landing” visszaeséssel szépen csendben le lehessen ereszteni, valakinek be kell tenni a casht az üzletbe. Vagyis ki kell fizetni, akár nyomott hatósági áron azokat a vállalkozókat, akik befejezik a projekteket, meg kell egyezni a hitelezőkkel akár átütemezéssel, garanciavállalással arról, hogy nagy veszteségek nélkül kihátrálhatnak a rossz adósságaikból. Ez egy olyan csődeljárás, ahol közben senkinek sem szabad kimondani a csőd szót, mert az tabu. Kínában nincs dübörgő csődhullám és punktum.
Ez a kínai kormány mozgásterét keményen korlátozza. Akármekkora hatalmi ambíciói is vannak ugyanis Kínának, ha a gazdaságát ilyen irányban akarja reformálni, ahhoz pénz kell. A kínai kincstárnak van ugyan vagyona, de egyrészt nem végtelen, másrészt olyan eszközökben van jelentős része, amelyek használatához a nemzetközi pénzpiaci megbízható szereplőjének kell lenni. A kapitalizmus alapja a bizalom, és erre a bizalmi tőkére Kínának jelenleg óriási szüksége van. A pénzpiacnak bíznia kell abban, hogy Kína a szabályokat betartva játszik, ha a kínai kormány azt mondja, hogy X eszközt visszavásárolja Y dollárért ha cserébe vesznek a hitelezők Z eszközt, melynek kamatait a következő tíz évben fizetni fogja, akkor nem csinálhat hirtelen mozdulatokat. Nem is annyira azért, mert most ne tudna, akár ezermilliárd dollárok megmozdításával egyedül is rendet tenni, hanem azért, hogy a következő ilyen bulinál ne kelljen újra saját zsebből megtennie.
Ez a kötelezettség viszont azt eredményezi, hogy flotta ide és légierő oda, Kína ugyanúgy nem tehet meg mindent amit szeretne, ahogy Amerika sem teheti meg. Az üzlet szabályai kötik az üzlet nemzetközi szereplőivel szemben és kötik a saját belföldi piacával és az ott fogyasztó több százmilliónyi “gazdag” kínaivan szemben. Ha erről Xi elnök megfeledkezne, a végzetét nem nyugati fegyverek fogják jelenteni.
