Kéne valamit írnom, az építőanyagokkal kapcsolatban bevezetni tervezett kiviteli tilalomról meg hatósági árról, meg nyereségadóról.
Az egészet annyival le lehet tudni, hogy na ez nem szimbolikus baszakodás Orbánék részéről, hanem kőkemény gazdasági, és az ilyenekkel kapcsolatban a máskor oly lusta EU azonnal és keményen szokott reagálni. Lásd még a Szájer elleni akciót, és utána Petike pánikszerű útját Párizsba, hogy onnan szkájpolhasson egy francia céggel, akikkel itthonról is szkájpolhatott volna. Nem ment könyörögni az Elysée-palotába, ugyan dehogy. Úgyhogy itt is az lesz, ha a német, osztrák, francia kézben levő építőanyag-ipari és logisztikai cégeknek rossz lesz így a covid utáni felpörgés közepette, nagyon hamar és nagyon direkt lesz a magyar kormány kezére csapva, nem pedig közepesen komolytalan EP-képviselők fogják szidni Viktort.
Orbán itt ugyanis az EU alappilléreivel a tőke, az áru, a szolgáltatás szabad áramlásával akar szórakozni. A fél EU-jog tankönyv azokról a döntésekről szólt, amikor az ilyen hatással járó intézkedéseket nyírta a hatvanas-hetvenes években az EU bírósága, akkor is, ha épp nem vámnak vagy kiviteli korlátozásnak hívták őket, hanem nemzeti hazafias rozmármegóvási alap hozzájárulási kötelezettségnek. Ez az EU-jog egyik leginkább kidolgozott és legkonkrétabb része. Ennyit erről, várjuk a fejleményeket, hogy mi az amit végül be mer vezetni. Erős a gyanúm, hogy az EU-nál levő hétmilliárd eurónk sorsát nem annyira a jogállamisági aggályok fogják meghatározni, hanem az, hogy Orbán milyen hamar kap észbe, hogy a nagyok bizniszébe nem rondíthat bele.
Lapozzunk.
Ami itt sokkal érdekesebb az a társadalmi mérnökösködés. Ezt a szót egy kedves fordító barátom nagyon-nagyon utálja, merthogy fantáziátlan tükörfordítás, és nincs ilyen, hanem társadalmi tervezés van. Nekem más a véleményem, és az építőipari különadók és korlátozások ötlete pont jó alkalom arra, hogy megvilágítsam ennek okát.
A mérnöki tudományok bármennyire is gyűlölik ezt, a társadalomba ágyazva léteznek. Az autós lapok kommentszekcióiban lehet találkozni például a tervezett elavulás fogalmával, ami nagyon egyszerűen azt jelenti, hogy a gyárak direkt gyártanak hamar tönkremenő dolgokat. Erről napokat lehet vitatkozni, hogy így van-e, de fordítsuk meg a kérdést. A tudomány rég elért oda, hogy képes legyen egymillió kilométert kibíró motor fejlesztésére. Millió kilométert egy kilógó nyelvű területi képviselő is tizenöt év alatt rak bele az autóba, melyet a statisztika alapján eddigre 2,4 alkalommal ripityára tör. Minek akkor a szupertartós motor?
Vannak olyan mérnöki tudományok, amelyek nem a társadalommal, hanem a természettel találkoznak naponta. Ezeknek a művelői általában bírnak egyfajta rezignált lazasággal. Igen, itt meg szokott dögleni évente harminc-negyven malac, igen, tavaly leselejteztünk kétezer csirkét, igen, sajnos a fele lefagyott. Itt mindig átszakad, mondja a vízügy főmérnöke, nem erre van sajnos méretezve, megerősítettük bordázással, ha átszakad, akkor az országútig fog kifolyni. Ez van. Ezt tudja a természet, és mi pedig elfogadjuk, hogy természet ősanyánk mindig a mérnöki tudomány előtt fog járni.
De, akárhogy is, ezek világos viszonyok. Van amit az ember meg tud tenni, meg tud változtatni. Ezeknek a dolgoknak a köre napról-napra bővül. Amit nem tud megváltoztatni, az pedig világos természeti törvények szerint működik. Lehet nem tudjuk megtartani a gátat, de azt legalább pontosan tudjuk, hova fog kifolyni a víz.
Azokat az embereket, akik úgy gondolják, hogy az alap játékszabályokon változtatni lehet, rendszerint (legalábbis utólag) hülyének nézzük. Ezek, akik megkorbácsolják a tengert, meg akik sztyeppei folyókra irtózatos duzzasztóműveket telepítenek.
Amikor viszont a társadalomhoz érünk, újabb drámai bonyodalom következik. Vajon a társadalomra vonatkoznak-e természeti törvények? Egyrészt nyilván igen: az emberek természeti lények, születnek, meghalnak, a társadalmat számtalan külső tényező terelgeti, elég csak a jégkorszakra vagy a felmelegedésre gondolni. Nade mi a helyzet a társadalom belső dinamikájával? Adódik két kérdés: 1) lehet-e a társadalmi jelenségeket természettudományi módszerekkel leírni? 2) ha igen, és ezek a módszerek a társadalom működését megismerhetővé teszik, lehet-e oly módon befolyásolni, ahogy elterelünk egy folyót, vagy leszigetelünk egy falból kilógó villanyvezetéket?
Van olyan példa, ami azt mutatja, hogy a társadalomnak nagyonis jót tesz a mérnöki szemlélet. Például az összes közlekedésmérnöki kérdést elsősorban szubjektív okokkal szokták kritizálni. Az nem jó, azt nem úgy szoktuk, történelmileg másképp van, az X városi autósoknak/kerékpárosoknak/deszkásoknak JÁR az az útvonal. Szegény közlekedésmérnök kínjában kitépi a haját, hogy de ti szerencsétlenek vegyétek már észre, hogy egy út átbocsátóképessége, vagy X számú pont közötti Y eljutási lehetőség optimális elrendezése nem kulturális kérdés, hanem mérnöki. És valóban, legtöbbször a heveny zúgolódás rövid ideig tart, amikor kiderül, hogy jé, ez működik.
Más esetekben nem ilyen egyszerű a dolog. Ilyen a jogtudomány és a közgazdaságtudomány. Mindkét tudomány a társadalom alapvető működését szabályozza, és mindkettőnek vannak libertariánus és paranoid módon szabályozó irányzatai.
Az ember mindent tud és szabályozza és megváltoztatja az modern dolog, a beletörődés abba, hogy nem tud mindent meghatározni és élni kell azzal ami van, posztmodern. Ugyanakkor ez a beletörődő szemlélet nem mindennel kapcsolatban ugyanúgy jelentkezik.
Például Magyarországon természettudományos kérdésekben jelenleg divat ehhez pont nem értő értelmiségiként azon az állásponton lenni, hogy hagyjuk természet ősanyánkat dolgozni. Ez 100 év lecsapolás, panelház-építés, utána monokultúrás mezőgazdaság, a kizárólag egy székbe szíjazva szülő nők, a mindent tabletták adagolásával gyógyítani akaró orvosok után annyira nem meglepő dolog, világjelenség.
A közgazdaságtanban viszont nálunk hagyomány azt gondolni, hogy az pont semmit se ér. (Javaslom mindenkinek a “válságok és közgazdászok panamajack” google keresést, 8 éve írt erről egy háromrészes sorozatot Panamajack.) Főleg azok az irányzatok, így különösen a neoliberális közgazdaságtan, amelyik lényegében azt mondja, hogy a gazdaságnak vannak olyan folyamatai, amelyek mindenképp megtörténnek, mint ahogy a folyó lefelé folyik, a felmelegített dolgok pedig kihűlnek. Ezeket pedig hagyni kell működni, mert ha nem hagyjuk, akkor pont úgy fogunk járni, mint az ostoba ember aki fövenyre építkezett, nem pedig kősziklára.
“This time it’s gonna be different” – hangzik a mantra, amely a nagy buborékokhoz, aztán pedig a nagy pofára esésekhez szokott vezetni. Nem akarok túlzásokba esni, nem azt mondom, hogy naponta kell Milton Friedman-képek előtt arcra borulva imádkozni, de az biztos, hogy ha valamilyen piac működésébe beleszólunk, annak következményei lesznek.
Ehhez pedig nem is a valamilyen magas és misztikus közgazdaságtani csodát kell elővenni, elég a Samuelson-könyvet (gyk. egy mára sokak által meghaladottnak tartott alapozó közgazdaságtani tankönyv, elsőéves anyag mindenütt, ahol közgázt tanítanak) ahol pontosan leírják mi történik akkor amikor valamilyen áru kínálata szűkös lesz (pl. mert világméretű logisztikai összeomlást okozó válság, vagy azt követő pánikszerű újraindulás van) miközben a keresletét esztelenül felkorbácsolják (pl. pénzt osztanak építésre és felújításra).
Bizony, áremelkedés indul, mivel a megkezdett melókat be kell fejezni, egy csomó vevő kényszerhelyzetben van. Vagyis sima mikroökonómiai kérdés, hogy akárhogy emelkedik az ár, az árut meg fogják venni (kicsi az árrugalmasság), főleg, hogy eladóból sincs olyan veszettül sok…
Ilyenkor jönnek a szokásos politikai lózungok az “ügyeskedőkről”, meg az “árdrágítókról” illetve jobbnál jobb gazdaságpolitikai intézkedések.
Ezekről a gazdaságpolitikai intézkedésekről annyit, hogy kb. olyanok, mintha tíz liter harmincfokos vízből, tíz liter húsz fokos víz hozzáadásával húsz liter ötvenfokos vizet akarnánk csinálni.
A baj a voluntarista közgazdaságtani megközelítésekkel tehát az, hogy alaptételük – valószínűleg – igaz, és nem feltétlen a piac a legokosabb. Viszont kivétel nélkül mindig eljön a pont, amikor a voluntaristánál a piac okosabb lesz. Az építőanyagok piacán most egy ilyen jelenséget látjuk. Nem az eladó a hülye, nem a vevő a hülye és nem a piac a gonosz. Az a hülye, aki ész nélkül a piachoz hozzápiszkált.
