A szegedi kettős gyilkossággal kapcsolatban újra előjött a “szerelemféltés” szó használata és az a jogos kritika, hogy a szerelmet, amely alapvetően egy pozitív tartalmú szó, talán ki kellene hagyni az ilyen gyilkosságok leírásából.
Ezzel én egyetértek, van viszont egy fenntartásom.
A szerelemféltés lehet, hogy rossz szó, viszont egy jól körülírható jelenséget jelöl.
Egy olyan tudatállapotot, amelyben az elkövető afeletti felindultságában, hogy szerelme nem teljesülhet be, erőszakos bűncselekményt követ el.
A kriminológia egy leíró tudomány, a látókörébe került cselekményeket nem értékeli és nem rakja sorba. Vagyis olyat nem mond, hogy egy szerelemféltésből elkövetett emberölés súlyosabb vagy enyhébb mondjuk egy bosszúból vagy nyereségvágyból elkövetettnél.
Arról már sokszor írtam itt, hogy a bűncselekményekre lehet úgy gondolni, mint egyfajta betegségre. Olyan betegségre, amelyek nem az emberek fizikai valójában vagy lelkében jelentkeznek, hanem társadalmi funkciójuk zavarai. A társadalomban normálisan funkcionáló ember például nem lop és nem bántja a másikat.
Ha így szemléljük a bűncselekményeket, akkor látni fogjuk, hogy a legtöbbnek jól körülírható tünetei vannak. Ha megkérdezzük bármelyik budapesti rendőrkapitányság nyomozóját, hogy milyen lopások vannak, sorolni fogja hogy van a zseblopás, a besurannó, a betöréses, a trükkös stb. lopás.
Mindegyikről el fogja mondani, hogy miféle ember a tipikus elkövető, hányan, milyen környéken, milyen sértett sérelmére, milyen napszakban, milyen tárgyak ellopását célozva szokták elkövetni.
Ezeket illik ismerni az ügyészi, bírói, védői munka során is. Az ügyésznek és a rendőrnek azért, mert a legtöbb bűncselekmény valóban annyira tipikus, hogy lehet tudni, hogy keresünk még egy embert (pl. azt aki “hesszelt”, vagyis biztosította a környéket, a besurannó kistermetű vékony tettestársat, a “kajfert” vagyis orgazdát, és így tovább). A bírónak segítségére van a dolog ott, hogy tudja, hogy mennyire teljes a tényállás, amelyet elé hoztak és mennyire életszerű a vádlott védekezése, vallomásával próbál-e például valakit menteni, vagy épp valakire kenni a balhét. A nyomozás során információhiányos helyzetben dolgozó védőnek pedig nem árt, ha tudja, hogy mi a bűncselekmény koreográfiája és vajon hol jár a nyomozás. Érdemes-e védencének lapítania, vagy eljött a pillanat, amikor térdre imához, és töredelmes beismerő vallomást kell tenni.
Az emberölés szörnyű bűncselekmény, a legsúlyosabb, amit el lehet követni. Ugyanakkor nagyon kevés kivételtől eltekintve kriminológiai szempontból egyszerű. Vannak persze fondorlatos zsenik, akik valamilyen elmebajuk okán bonyolultan csinálják, de az esetek 97%-ban nem különösebben bonyolult kérdés megtalálni a gyanúsítottat.
Így ha például egy szép fiatal nő vagy fiatal pár az áldozat, akkor az első ellenőrizendő személyek között vannak a nő korábbi kapcsolatai, a titkos imádók. Persze ez nem automatikus, lehet hogy valakit az apja harminc évvel korábbi gaztetteit megbosszulandó ölnek meg, esetleg rosszkor van rossz helyen. De 80% fölötti esély van arra, hogy szerencsétlen áldozat azért halt meg, mert valaki úgy gondolta, hogy ha az övé nem lehet, akkor ne legyen senkié sem.
A rutinos “életesek” (életvédelmi osztályhoz beosztott nyomozók) pontosan tudják, hogy az elkövetőnél milyen személyiségjegyeket keressenek, ha esetleg több volt partner vagy távoli imádó is a képbe kerül. Sajnos nem kell találgatniuk, mert az emberölés egyik tipikus elkövetési szituációjáról beszélünk, így van bőven tapasztalat, hogy például ne a nagyhangú erőszakos, hanem a nagyon konform mintapolgár személyre gyanakodjanak egy ilyen esetben. (nyilván egy brutálisan agyonvert nő sértettnél meg nem a titkos imádóra, hanem az együtt élő vagy nemrég még együtt élő partnerre kell gyanakodni, és ott meg az erőszakosabb, nagyhangú alak lesz a jó tipp).
Sajnos, mint mondtam, ezek típus-cselekmények, és az egyik ilyen típusnak a neve a szerelemféltésből elkövetés.
Én azzal teljesen egyetértek, hogy nem jó dolog, hogy egy szép és nemes érzelem (a szerelem) szó bekerül egy ilyen elnevezésbe. Mindenféle stiláris megfontolások mellett azért sem, elvezethet oda, hogy valaki ezeket a cselekményeket menthetőnek vagy kevésbé súlyosnak ítéli meg. Holott talán lehet valamiféle sajnálkozást érezni a sorstragédia fölött, de az elkövetőt azért megsajnálni, mert cselekménye motivációja történetesen a beteljesületlen szerelem volt, bizonyosan nem kell.
Viszont nem szabad a kriminológia tudományát megfosztani egy egyszavas elnevezéstől, amely egy nagyon jól körülírható, tipikus bűncselekményfajtát ír le. Az tehát szerintem rendben van, ha valaki úgy gondolja, hogy a “szerelemféltés” szónak mennie kell. Mi legyen a neve ezután annak az emberölésnek, amelyet az az elkövető követ el, aki szerelmes, vagy magát annak gondolja, azt gondolja, hogy szerelme alanyához neki valamiféle kizárólagos joga van, és amikor ezt a vélt jogot megsérülni gondolja, akkor inkább öl, minthogy beletörődjön, hogy szerelme alanya nem lesz az övé?
Sajnos ilyen cselekmények a jövőben is történni fognak. Azok, akik a szerelemféltés szó eltűnését követelik, nyilvánvalóan azt szeretnék, hogy ne történjenek ilyen bűncselekmények. Ha viszont ezt szeretnék, akkor kell neki egy nevet adni, hogy azok, akiknek a dolga bűnüldözés, tudjanak vele dolgozni. Mi legyen ez a név?
