Első rész: mi az, amit meg kell szüntetni?
Az elszámoltatás a magyar politikai örök slágere, amellyel kapcsolatban már mindent megígértek, de soha semmi nem történt. A Múzsán sokszor írok olyan dolgokról, amelyekhez az érdeklődő újságolvasó szintjén értek, az elszámoltatással kapcsolatban azonban vannak bizonyos konkrét ismereteim, ezért egy hosszú helyett több hosszú cikkben próbálom összefoglalni mi ez az egész, kit és hogyan lehet elszámoltatni, egyáltalán kell-e elszámoltatni, ki a probléma része és ki a megoldás része, mit lehet tenni annak érdekében, hogy a probléma ne termelje újra magát, és hasonlók. Előre szólok, felcsúti per, feles többséggel alkotmánymódosítás, sőt újraalkotmányozás, Polt Péter kilövése a világűrben nem lesz.
Az első részben nézzük meg, hogy mi egyáltalán a probléma? Mit kell megszüntetni?
Hát a NER általános korrupcióját, a mindenhova elhatoló romlottságot. Igen. Ez pont olyan mint a “Tiltsák be az illegális tevékenységet” tábla. Ha elszámoltatást akarunk, akkor illő azzal kezdeni, hogy definiáljuk a problémát, amit meg akarunk szüntetni. Nyilván egy választási plakáton nem kell ezt feltétlenül megtenni, de ha valaki esetleg ilyenről akar kampányolni, és nem felülni a “ki húzza majd magasabb fára Orbán Viktort” vonatra, akkor nem árt, ha tudja miről beszél…
A “magyar korrupciót” azért nehéz megfogni, mert van kulturális hagyománya. Aki olvasott Mikszáthot vagy akár Rejtőt, azt pontosan tudja, hogy a korlátfák és a patent biztosítótűkkel a teniszrakettekhez tűzött gumikesztyűk országa vagyunk. A mi életünkben ez nem fog megváltozni, és a legnagyobb rendcsinálás után is lesznek ilyen ügyletek. Ez azonban nem ok arra, hogy a rendcsinálást hanyagoljuk. Ráadásul ilyen másutt is van. Egy Angela Merkelről szóló német elemzőműsorban hallottam, hogy ő volt az első CDU-főnök, akinek nem volt masszív közpénz-lenyúlós botránya, de említhetnénk Francois Fillont is, aki komoly öltönyös konzervatív politikusként, miniszterelnöki múlttal azért nem lett Franciaország elnöke, és verte őt meg egy 39 éves fiatal csikó, mert kiderült, hogy a felesége közpénzért nem csinál semmit. A lényeg, hogy korrupció volt van és lesz, ahogy a közösbe nyulkáló politikus is, de ez senkit nem menthet fel az államot megbénító lopási rendszerek leépítése alól.
Foglalkozzunk hát ezekkel a rendszerekkel, hármat fogok bemutatni.
- Nagyberuházásokkal kapcsolatos szervezett pénzlenyúlás
- A választókerületekben üzemelő pénzszivattyú
- Az állam működésképtelen alrendszerei helyén kialakult korrupciós képletek
Nagyberuházásokkal kapcsolatos szervezett pénzlenyúlás
A nagyberuházásoknál egy első látásra nagyon egyszerű túlárazó gépezet működik. Közismert, hogy honnan és kinek a kőbányájából kell például a követ venni az útépítéshez, és hogy ez a kőbánya mennyivel tolja túl az árakat. De ez csak az egyik módszer. Már a NER előtt is ismert volt a drága műszaki megoldások választása, emlékezzünk csak az M6-os autópálya löszdombokba fúrt alagútjaira vagy a köröshegyi viaduktra. Ez most is működik, de kiegészült a teljesen pofátlan lenyúlásokkal, mint amilyen például az M3 metró “felújított” orosz vonatainak esete.
Ez a legnagyobb volumenű lenyúló gépezet, amelyet viszont talán a legegyszerűbb megszüntetni, hiszen nem kell hozzá komplett társadalmi struktúrákat átalakítani, egyszerűen ki kell belőle venni pár szintet, ami semmi mást nem csinál, mint konzorciumot szervez maga alá (dehogy szervez, a konzorcium összeáll, és utána tukmálnak egy ilyen felsőbb szintet) és húzza ki a pénzt.
Az ilyen szisztémákkal kapcsolatos elszámoltatásnál több akadályozó tényezőre is számítani kell. Az egyik ilyen, hogy az ekkora volumenű lopáshoz tökéletesen hozzáigazítják a jogszabályokat, tehát sokszor lehet majd abba belefutni, hogy minden teljesen jogszerű volt, hiszen az előző nap elfogadott jogszabály alapján pont úgy lehetett csinálni. A “kiemelt stratégiai projektté” nyilvánítások is ezt a célt szolgálják. Szintén nagyon alapos szakértői munkára lesz szükség, mert a fontos részletek sokszor lesznek pénzügyi vagy műszaki jellegűek. Végül de nem utolsó sorban, ezen a területen lehet nemzetközi nyomással találkozni, hiszen sokszor külföldi építőipari és más cégek bevonásával zajló munkálatokról van szó, és ha ezek felsővezetői szintje is a magyar nyomozóhatóság célkeresztjébe kerül, jönni fognak a barátságos megkeresések, hogy szálljon le a magyar nyomozóhatóság róluk. Ez a műveletek könnyen végződhetnek nagyösszegű visszafizetési kötelezettségekben, így nem árt, ha koordinálják őket az EU-val.
A választókerületekben üzemelő pénzszivattyú
Ez volumenében kisebb, sok tekintetben hasonló szintén túlárazásokon és gyenge műszaki kivitelezésen alapuló szisztéma, amely azonban végeredményben teljesen más, mint az előző.
Ez a rendszer ugyanis a NER-nek nemcsak a pénzügyi alapját adja, hanem alapvető hatalomgyakorlási módszere is egyben. A NER előtt az előző, nagyberuházási szisztéma már működött, helyi szinten azonban valamilyen helyi konszenzus működött, mindenkinek jut, élni és élni hagyni alapon. Jelenleg azonban a Fidesz számára vidéken a kormányzás alapegysége az egyéni választókerület. Az egyéni választókerületi képviselő helyben a NER arca és ökle.
Az ő feladata az, hogy a Boldog-ügyben megismert helyi szisztémát fenntartsa, kalács és korbács módszerrel. Aki “tudja hol a helye” az bekerül a pénzosztási rendszerbe, aki nem, az pedig nemhogy parkolópályára kerül, hanem konkrét fizikai életveszélybe. Ezt nem úgy kell érteni, hogy mennek és megölik, hanem a stressz fog vele végezni pár éven belül, amikor nullára tönkreteszik minden vállalkozását, elért eredményét.
Az igazi kárt ez a rendszer nem ott okozza, hogy mindenből csak a Fidesznek jár “leadó” hanem ott, hogy komplett kamu pályázati hullámokat találnak fel. Turisztikai fejlesztés, ami áll néhány magasles rendberakásából, dűlőutak kinevezéséből tanösvénnyé. Energetikai fejlesztés, amiből az oviba vesznek egy új gázkazánt, annyi pénzből, amennyiből atomreaktort is lehetne venni. Pályázatírási, tanácsadási költségek falunként tízmilliós nagyságrendben. A szomorú eredmény az, hogy ezeknek a falunként több százmilliós költéseknek alig van látszatja. Ezek mind olyan pénzek, amelyből pl. lehetne finanszírozni egy jó tanulószoba (internet, gépek, pedagógus) költségeit, aki a hátrányos helyzetű diákokkal (apa-anya nem tud írni-olvasni, esetleg nincs is szabadlábon) megírja a leckét. Lehet belőle valami tényleges kis turisztikai látványosságot összerakni. Na ezek helyett látszatfejlesztés van. Már rég kinyírták, büntetőperek sorozataival azokat a polgármestereket, akik az ilyen pénzekből próbáltak valamit csak úgy kicsinosítani a falvaikban. A magyar vidéknek ez a rendszer árt annyit, mintha most menne végig a Vörös Hadsereg, kifosztva a falvakat. Paradox módon viszont ez a rendszer garantálja a Fidesz vidéki szavazatait.
Az ezzel kapcsolatos elszámoltatásban a jogi oldal egyszerűbb lesz, mert itt ritkábbak a méretre szabott jogszabályok, és gyakoribbak a teljesen pofátlan, nyíltszíni jogtiprások. A helyi döbrögi telkére épült turisztikai csoda vadászháznál elég annyit megnézni, hogy az elmúlt öt évben hány vendégéjszaka után fizetett idegenforgalmi adót. Öt év alatt (1825 éjszaka) sikerült 150? Vagyis az esetek 93%-ban nem volt kiadva? Hát bizony-bizony akkor ennek az épületnek nincsen turisztikai célú hasznosulása, tehát a turisztikai pénzzel csalni tetszettek. 200 millió forint? Na az a 2-8 éves verziója a költségvetési csalásnak. Ugyanígy a falu határában álló két tucat kilátót, a horgászjegyet váltó embert nem látott halastavat, a földút aszfaltburkolatának javítását (megtörtént eset) nem tart nagyon sokáig kinyomozni.
A gond itt azzal van, hogy ez már sokkal több embert érint. Az előző, százmilliárdos fajta lenyúlásnál se kicsi az elkövetői kör, de ott az ember viszonylag könnyen különbséget tud tenni a maffiózó és a kocsmáros között. Ebben a helyi szintű rendszerben azonban mindenki a rendszer része. Itt lesz az a pont, amelyre az amerikaiak is eljutottak 1945-46-ban. Akkor ugyanis már világos volt, hogy ellentétben a negyed évszázaddal korábbi Párizs-környéki békékkel, nem lehetett Németországból egy kivéreztetett pária-országot csinálni. Egyrészt mert a történelem megmutatta, hogy úgyis visszaépítik magukat, másrészt pedig ott volt a szuperhatalommá hizlalt Szovjetunió. A megoldás a funkcionális szempontú nácifogalom alkalmazása volt. Rájöttek, hogy Németországból ha kivesznek mindenkit, aki szolgálta a náci rendszert, akkor Németország nem fog működni. Ezután jött az, valamiféle középutas, “oké, náci, de különösebb nagy balhé nem fűződik a nevéhez és szükségünk van rá” alapon sok ember maradt a helyén, de fel egészen tábornoki szintig. Persze ott jött 1968 és végül azért jó sokan elkerültek a sima náci kategóriába, de addigra már nyugdíjasok voltak és az ország működött nélkülük.
Nálunk is lesz egy hasonló dilemma, amikor majd ki kell találni, hogy milyen elvek szerint lesz valakiből vádlott és tanú. Ráadásul és szerintem szerencsére, most nem az a helyzet van, hogy a megszálló hadsereg diktálja ennek a szempontjait, hanem mindezt még jogállami szempontok szerint is kéne csinálni. Ezért mondom, hogy itt a látszólagos egyszerűség dacára sok és jó nyomozói munkára van szükség, mert nem lehet minden visszaosztó vállalkozót elszámoltatni, viszont a szervezőket el kell.
Az állam működésképtelen alrendszerei helyén kialakult korrupciós képletek
A NER jó gazdasági mutatói lényegében azon az egyszerű elven alapulnak, hogy a magyar állam nem költ semmire. Bezárták az elmegyógyintézeteket, a legdrágább fajta (speciális igényű gyereket-felnőttet ellátó) oktatási és szociális intézményeket. Nincs hatékony gyerekvédelem, kevés a mentősofőr, a rendőr a tűzoltó. Amikor valamelyik hitelminősítő felminősít minket, az azért is van, mert valóban nincs kétely afelől, hogy a közszolgáltatások ilyen alacsony szintje mellett a magyar állam törleszteni fog.
Azonban a Budapesten, és ott is inkább csak a felső 2-3 decilis számára elérhető magán intézményrendszer nem tudja kiváltani országszerte a szétvert többi rendszert. Így a szűkös erőforrásokért olyan verseny alakult ki, amelyben szükségessé vált a kenőpénz, vagy más korrupciós eszköz (szívességek) alkalmazása. Ez nem új dolog, hiszen Magyarországon nagyon régi hagyomány, hogy jól működő államot hazudunk jól működő állam nélkül, így mindig keresni kell a kis különutakat, hogy valaki megkapja azokat az állami szolgáltatásokat, amelyek a törvény szerint neki járnak.
Sajnos teljesen természetes, hogy ezeknek a folyamatoknak vannak olyan pontjai, ahol egy-egy kulcsszereplő pénzt tud szedni és meg is teszi. Ezek sose szoktak népszerűek lenni, nem véletlen, hogy minden autoriter vagy azzá válni akaró rendszer előbb-utóbb elkezd az orvosok ellen lázítani, ahogy az most is történik. Lehet ezzel kapcsolatban elszámoltatást csinálni, de ez egész pontosan semmit se ér anélkül, hogy a magán és közegészségügyi szolgáltatások világos feltételeit megteremtjük. Csak ugye kb. a Momentum kivételével az összes többi magyar párt szavazótábora olyan emberekből áll, akiket az égig lehet hergelni a “fizetős egészségügy” fordulattal, miközben már vagy két évtizede nálunk az működik. Szintén felesleges változást várni akkor, amikor egy százezres nagyvárosban három jó általános iskola van és mindenki oda akarja benyomni a gyerekét, vagy amikor normális hospice ellátás helyett a főorvos urat kell megvesztegetni, hogy tartsa bent a nagyfatert a krónikus osztályon.
Lehetne ezt még sokáig finomítani, de egy nagyon hosszú facebook poszt határa valahol itt van. Talán ebből is látszik, hogy az “elszámoltatás” alapvetően eltérő problématerületeket érint, és ebből az első részből is érezhető, hogy csodaszer sajnos nincsen.
Ha érdekelnek az ilyen, a közélet alapjaival kapcsolatos bevezető-magyarázó írások, akkor irány a Bookline és jegyezd elő az október végén megjelenő “Sanyikám én nem politizálok” című könyvemet, ahol ebből műfajból még többet is olvashatsz.
