Van most a Qubit-en, a 444 okostojás-keltetőjében egy jó cikk (majd kommentbe odateszem a linket) ami arról szól, hogy összegyűltek vitatkozni ateista és hívő keresztény, ám egyházkritikus értelmiségiek arról, hogy mit is akar Orbán a kereszténydemokráciával.
Természetesen a jobboldal szellemi nagyágyúi és honvédői a teljesen szokásos módon nem fogadták el a meghívást a vitára. Bátrak ők, természetesen ezeket a modern de mégis hagyományos szellemi tekintélyeket eszem ágában sincs gyávasággal gyanúsítani. Mindenkinél vannak ilyen kis kivételek. Én például teljes nyugalommal odaállok bármilyen acsargó kutya elé, viszont nagyon félek a méhecskétől és a darázstól. Náluk valamiért az érvekkel és tényekkel bőségesen felszerelt vitapartnerek váltják ki ezt a reakciót, legyünk megértőek, bizonyára a darázstól és a méhecskétől nem félnek.
De ha már darazsak és méhecskék, szerintem nagyon szoros összefüggés van az orbáni értelemben vett kereszténydemokrácia, és a lekaszálatlan budapesti zöldfelületek között.
Szögezzük le, ha a parkban játszani akarunk, kutyának teniszlabdát hajigálni, tollasozni, pokrócon ülve langyos sört inni, dobozgitáron prüntyögve kínos dalocskákat nyekeregni, akkor erre a tízcentisre lenyírt fű jobb.
Viszont lassan világméretű természeti katasztrófával fenyeget az, hogy a beporzó rovarok táplálékát kiirtjuk, ezért van az, hogy jobb helyeken a társadalom képes meghozni azt az áldozatot, hogy a növények virágzási időszakában (amelyből a legtöbb júniusra nagyjából végetér) nem vagy csak kevesebbet kaszált parkba jár. Cserébe jövőre is lesz park.
Nem lévén biológus és agrármérnök sem, nem tudom, hogy lehetne-e ezt jobban csinálni, egyes részeket mégis lekaszálni, másokat meghagyni, néhány hetente mégis kaszálni, ilyesmi. Egyszerűen kénytelen vagyok bízni abban, hogy a fővárosi önkormányzat olyasvalakit fogadott fel ennek az egésznek a megtervezésére aki 1) ért hozzá 2) nem annyira méregzöld, hogy csörgőkígyók betelepítésével akarja kordában tartani a budapesti rágcsáló-populációt, mondván, hogy évi 4-5 halálra mart ember egy kétmilliós városban viselhető áldozat.
Karácsonyék politikáján – legalábbis eleinte – egy fontos fogás van, amelyre a kerékpársávtól kezdve a fűkaszálásig mindenütt rá lehet mutatni. Ez a fogás az, hogy szükség van hozzá két dologra: bizalomra és szolidaritásra.
Bizalomra azért, mert el kell(ene) hinni, hogy újításaikat nem két füves cigi és mindenféle fajtalanságok között, direkt a parasztok szívatására találják ki. Ez a magyar politika egy ősdilemmája, a labanc-kuruc ellentét. A modern az csak modernkedő lehet, minden újító olyan alak, aki magától azt se tudja, hogy a robikapát húzzuk magunk után vagy toljuk magunk előtt, de azért belepofázna a krumplitermelésbe.
Persze aztán eltelik egy-két év, kiderül, hogy mindenkinek jobb lett az újítástól, szép lassan beépül az ősmagyar hagyományba, mint ahogy a robikapa is beépült.
A másik, hogy itt Közép-Európában, ahol túlélésre játszunk, mindig felháborodást vált ki, ha nekem kell áldozatot hozni azért, hogy másnak jobb legyen. Egyszerűen nem hisszük el ugyanis, hogy más majd áldozatot hoz azért, hogy nekünk jobb legyen. Na ja, arról az országról beszélünk, ahol a bujkáló zsidókat, a feketén tartott sertést, a Szabad Európát hallgató szomszédot szorgosan jelentették a hatóságnak. Ahol az a hülye aki nem megy ki süllőzni ívás idején. Hiszen a többiek kimennek, bolondok lesznek a sok ikrától duzzadó süllőt kihagyni…
A bizalom és a szolidaritás hiányához már csak egy dolgot kell hozzátenni: az autoriter személyiséget, a más életébe erőszakos belepofázás kényszerét.
Ezzel a hárommal megkaptuk a sajátos magyar kereszténydemokrácia (korábban sajátos magyar népi demokrácia, még korábban dicsőséges m.kir. nemzeti politikánk) alappilléreit.
Ajánlok még egy írást, Panamajack írta még 2016-ban, szerintem zseniális, anno még a Mandi is szemlézte, kifejti bővebben az autoriter személyiséget, és ezzel lesz teljes a véleményünk a magyar kereszténydemokráciáról. Érdemes elolvasni.
