“Szerintem az elmúlt 25-30 év alatt fokozatosan átalakult a Közel-Kelet. Új politikai játékosok váltak dominánsakká, míg egyes korábbi súlyponti szereplők marginalizálódtak. Néhány évtizeddel ezelőtt Törökország és Irán külpolitikájában a térség fontos volt, de nem állt érdeklődésük abszolút középpontjában, míg Irak, Líbia, Libanon számára a térség politikai játszmái létüket határozták meg. Irak és Líbia az utóbbi tíz évben elvesztették regionális hatalmi pozícióikat, sőt, – ahogy korábban Libanon esetében – állami létük is megkérdőjeleződött. A Szovjetunió felbomlásával egy ideig az USA, mint az egyetlen szuperhatalom uralta a térséget, de az utóbbi 6-7 évben Oroszország fokozatosan szerez vissza – ha csak részben is – politikai és katonai pozíciókat. Vannak olyan országok, amelyek továbbra is tartják “állásaikat”, mint Izrael, Szaúd-Arábia, Egyiptom, Jordánia. A “kvartett” tagjai eltérő érdekeket és szövetségi hovatartozást képviselnek, sőt Egyiptom esetenként éles váltásokat produkált az utóbbi évtizedekben.
A térségben megfigyelhető az a jelenség, hogy a regionális geo-stratégai versengés egyenrangúvá vált a hagyományos törzsi és vallási szempontokkal. A törzsi/vallási villongások továbbra is fontosak a napi politika szintjén, de mögöttük a jelentős hatalmi befolyással rendelkező helyi iszlám államok (Szaud-Arábia, Törökország, Egyiptom, Irán) konfliktusai kerültek előtérbe. Aktuális példa erre, hogy napjainkban a shíta Irán a szunita Hamast támogatja, ami 50-60 évvel ezelőtt nehezen volt elképzelhető.
Megítélésem szerint napjainkban a palesztin kérdés az arab világban nem a legfontosabb probléma. Néhány évtizeddel ezelőtt az arab országokat a palesztinok ellen elkövetett igazságtalanságok, hittestvéri szolidaritás és az ebből fakadó USA és Izrael ellenesség hatotta át. Napjaink arab követelései (önálló palesztin állam, az izraeli hódítások visszaszorítása, az USA, Oroszország nagyhatalmi befolyás megszüntetése) nem változtak ugyan, de ennek érdekében komoly áldozathozatalra a szunita világ már nem hajlandó. Nem véletlen, hogy amerikai vezénylettel sikerült létrehozni az – jelenleg “gellert” kapott – Abrahám egyezményt, ami másodlagosan kezeli a palesztin ügyet és fókuszba az átfogó arab-izraeli megbékélést helyezi. Természetesen az egyezmény sikere és kiterjesztése – ha nem is teljes körű – de pozitív hatással lenne a palesztin problémára, ha nem is valamennyi palesztin vezető elképzelései szerint.
Nem hiszem, hogy a következő évtizedekben átfogó és végleges rendezés elérhető lenne a Közel-Keleten. Ráadásul az USA figyelmének súlypontja fokozatosan áttevődik a Csendes óceáni térségre az USA-kínai szembenállás elmélyülése miatt. Valószínűleg az USA tanult az iraki és afgán fiaskókból és a jövőben nem fog vállalkozni katonai akciókra, amelyek dollár ezer milliárdokat, valamint amerikai életek ezreit emésztettek fel a múltban. Az új doktrínának a megnyilvánulása az Ábrahám megállapodás. Fontos változás még, hogy az USA az utóbbi években önellátóvá vált energiában az olaj- és gázpala felhasználás következtében. Így a térség ebből a szempontból sem jelent prioritást. Térségi külpolitikájának viszont fontos tényezőjévé vált az orosz expanzió megállítása, esetleg visszaszorítása. Az Ábrahám egyezménynek részben ez is a célja.
Az EU számára kedvezőtlen az amerikai stratégiai irányváltás, ami térségbeli helyzetének újragondolására, valamint áldozathozatalra készteti. A térséget illetően az USA megszüntette azt a biztonságpolitikai „ernyőt”, amit az EU évtizedekig élvezett. Ezentúl egyedül kell gondoskodnia a Közel-Keletről érkező biztonsági kihívások ellensúlyozásáról. Fő helyen az arab fundamentalizmus, a migráció, az EU-ban élő iszlám közösségek stabilitása, az energiaellátási útvonalak biztosítása szerepelnek. Ezentúl a Közel-Kelet az üzleti lehetőségek mellett jelentős kiadásokat is jelentenek (pl: Törökországnak nyújtott 6 mrd EUR támogatás a migráns táborok finanszírozására.)
Megállapíthatjuk, hogy az emberi és anyagi károk mellett Izrael számára kihasználható előnyöket jelent a Hamas által kezdeményezett intifáda. Nemzetbiztonsági veszély esetén az izraeli társadalom és politikai elit, valamint a hadsereg mindig összezár és egységes képet mutat. Ilyenkor a hadsereg szerepe dominánssá válik és a belpolitikai küzdelmek a veszély elmúltáig háttérbe szorulnak. Ebben a helyzetben a legnagyobb haszonélvező Netanyahu, aki lélegzetvételnyi előnyhöz jutott és a társadalom előtt a “haza megmentőjének” szerepét játszhatja. Ha a “cease fire” a közeljövőben megvalósul, akkor az évtizedek óta szokásos forgatókönyv ismétlődik: Az intifáda nem tartott néhány nappal tovább.
Az izraeli katonai vezetésnek sikerült elérnie a hadműveleti célját: Néhány évre újra minimalizálta a Hamas katonai képességeit a rakéta bázisok nagy részének megsemmisítésével.
A továbbiakban is számíthatunk Oroszország térségbeli „nyomulására”. Elsősorban az elért pozíciók megtartása lesz az elsődleges orosz célkitűzés, de – ha erre mód nyílik – expanzív akciók szintén elképzelhetők, elsősorban Szíriában. Ne gondoljunk tömeges katonai műveletekre, helyette (USA-hoz hasonlóan) fegyverszállításokra és katonai tanácsadásra. Ők is tanultak Afganisztánból és nem akarnak „elsüllyedni a közel-keleti „mocsárban”.
