Napjaink egyik érdekes kis belpolitikai harca a Józsefvárosban folyó meccs. Ha valaki nem követné, nagyjából arról van szó, hogy a Kocsis Máté után következő Fideszes miniont, Sára Botondot az önkormányzati választáson az ellenzéki összefogás úgy elverte, mint jég a határt. Sára, mint mindenki a Fideszben, természetesen puhára esett, most ő a fővárosi kormánymegbízott.
Ez egy olyan pozíció lenne, ahol egy közigazgatásban már vagy húsz évet lehúzott, bevált bürokrata igazgatja a dolgokat a rokkantigazolványok kiadásától kezdve a földhivatalon át a veszélyesállat-tartási engedélyek nyilvántartásáig. Persze a NER-ben ez másképp van, Sára Botondot ilyen unalmas tintanyalások nem hátráltatják mással se foglalkozik, mint hogy hivatali utódát, Pikó Andrást támadja. Ez akár érdekes is lehetne, de ezt majd Pikó és csapata megvívja Sára Botonddal. Nekem most Pikó András személye érdekesebb.
Felvet ugyanis egy érdekes politikai és politikai kommunikációs kérdést.
Budapestet közel két évtizeden át vezette Demszky Gábor személyében egy olyan ember, akiről senkinek sem az “odabaszós” macsóság jut eszébe. Itt népszerű is volt, úgy tűnt, hogy Budapesten nincs igény a keményen odabaszó faszagyerek politikusra.
Ezzel szemben Torgyán József személyében már akkor is megvolt a kemény nagyotmondó karakter és a maga közönsége. Kiegészítette ezt a baloldal magát hozzáértő technokratának (vö. a szakértelem bolsevista trükk) mondó politikusgárdája.
Ehhez képest legkésőbb 2014 óta, amikor a régi baloldal utolsó mohikánjai is visszavonultak, a magyar politikai kommunikáció teljesen más irányt vett. A 2002-2008 közötti, egyre nyilvánvalóbb kormányzóképtelenséget meglovagolva jött a “mi tudunk kormányozni” korszaka, és az erre reagáló “ezek legalább tudnak kormányozni”.
Mára már, az elvakult híveket leszámítva mindenki tudja, hogy az esetek 90%-ban a “tudnak kormányozni” egyszerűen nem igaz, lásd például a koronavírus közepette előadott jobbra-balra toporgást.
De, ettől a stílus még maradt ma is az akcionizmus. Bármilyen probléma, elintézni való támad, azonnal ott terem valaki a Fidesztől és bejelent, megmond. Feláll a Nemzeti Izé Bizottság, és meghirdetik a Graufelder Bódog Nemzeti Akciótervet. Aztán persze nem történik semmi, de a kormánymédia utána ejti is a dolgot, hiszen új nap, új Akcióterv, sőt mostanában már háború, ugyanis a Doktor Miniszter Elnök Úr mást már szinte nem is csinál, csak harcol.
A 2022-es választásoknak sok nagy kérdése van, talán nem is a legnagyobb az, hogy kell-e az ellenzéknek ehhez alkalmazkodni? Kell-e megpróbálni Orbánabbnak lenni Orbánnál? Lehet-e jobban hazudni a kormányzóképességet annál, ahogy Orbán teszi?
Vajon megérett-e a pillanat már arra, hogy valaki Orbán teljes antitéziseként lépjen fel, nemcsak politikáját megtagadva, hanem személyében, karakterében is teljesen másként? Az ellenzékben nem tudom hányan gondolkoznak tudatosan ezen.
Budapesten úgy tűnik, hogy meg lehet lenni a pörköltszaftos machismo nélkül. Nem nagyon látok olyat, hogy Karácsonyból valaki a keménységet hiányolná. Nyilván a gyűlölők és ellendrukkerek igen, de már a semlegesen hozzáállók is nyugtázzák, hogy működik a város, elviszik a szemetet és ég a lámpa. A VIII. kerületben Pikóék is elvannak napi akciótervek nélkül. Pikó személyében Fideszes mércével egy puhány teszetosza alak lett a polgármester, aki nem képes odamenni valahova sajtótájékoztatót tartani és a saját anyját is sorosbérencezni, ha érdekei úgy kívánják. Sára Botondék azóta is keresik a fogást azon, hogy valaki nem hajlandó az ő szabályaik szerint játszva belemenni a fullos cicaharcba.
Úgy tűnik, hogy van egy olyan trend, és sikeresnek látszó trend, hogy kevesebb agresszióval, ha nem is Gandhi módjára, de szelídebben fellépve meglepően sok ember szimpátiáját el lehet nyerni. Mosolygó fotók, amelyekből hiányzik a Fidesz zsánerfotóinak erőltetett határozottan nézése. (Tegyük hozzá, hogy az erőltetett határozottan nézés röhejességben elbújhat az angol “power pose” mögött, a képen egy válogatás tory póverpózolásokból)
Közben persze van a másik iskola is, hiszen 2006-ban Gyurcsány pont azzal verte meg Orbánt, hogy orbánabb volt nála. A DK a mai napig mintha nem tudná eldönteni, hogy menni kell a Fidesszel és megpróbálni még agresszívebbnek lenni, vagy épp az a jó, amit például Karácsonyék csinálnak. Ugyanez jellemzi a Momentum kommunikációját, ahol nem tudom, hogy most mosolygó aranyos fiatalokat kéne látnom, vagy azokat a lelkes forradalmárokat, akik a terror tisztítótüzével fogják felégetni a NER-t. Futottak még: Pálinkás a bölcs mosolyú pater patriae, Márky-Savonarola Péter, és Jakab Péter, a parizernemzeti tömegek képviselője.
A politika persze sokkal gyakorlatiasabb dolgokról szól, például a fentiek háttéralkuiról, de ennek ellenére érdekes nézni, hogy a közhangulatot és az arra adott reakciót hogyan lövik be a miniszterelnökjelölt-jelöltek, és hogyan próbál ezen a Fidesz fogást találni.
A magam részéről örülnék neki, ha a hangnem a szelídülés irányába tolódna el. Mindenkinek jobb lenne.
