Az utóbbi napok posztjaival kapcsolatban újra és újra felmerült az igény olvasóinktól, hogy a kályhától elindulva elmagyarázzuk a spekuláció alapjait, és hogy miért jó az, hogy van ilyen. Hát tessék.
Először is meg kell értenünk, mi az a piac, és hogy működik a piacgazdaság (más néven kapitalizmus). A piacgazdaság lényege a kereslet-kínálat, a csere és a vállalkozás szabadságának elve. Tehát egyfelől bárki kínálhat bármilyen terméket, és bárki szabadon megvásárolhatja azt, másfelől az adott termék ára kizárólag a kettejük önkéntes megállapodásán múlik. Így végül a “piaci ár” az összkereslet és az összkínálat függvényében alakul ki, és ezek alakulásának megfelelően változik. Például ha egy új technológiával valamiből többet és olcsóbban lehet termelni, az ára lemegy, míg ha valamire erősen megnő a kereslet, az ár emelkedik (és ezáltal ösztönzi a termelőket a kínálat növelésére). Ez a “tökéletes” piac a valóságban persze nem egészen ilyen tisztán működik, de az alapelv stimmel, legalábbis a kapitalizmusban.
Az úgynevezett marxista vagy kommunista rendszerek lényege ezzel szemben pontosan a piaci mechanizmusok kiiktatása. A termelést és az árakat nem a kereslet és kínálat által kialakított spontán egyensúly, hanem központosított állami tervezés határozza meg (lásd a régi Országos Tervhivatal). Ez elvben jól hangzik, csak sajnos a gyakorlatban kiderült, hogy a központi tervezők egyszerűen képtelenek rá, hogy a gazdaságot a piac “láthatatlan kezének” hatékonyságával vezéreljék. Ugyanis mivel az árak hatóságilag fixáltak, a törvényszerűen kialakuló kereslet-kínálati egyensúlytalanságok állandó hiányhoz vezetnek (ezt egy magyar közgazdász, Kornai János írta le Hiány című művében). Aki élt a létező szocializmusban, az még biztosan emlékszik a “hiánycikk” és a “pult alatt eladás” és a “valutásboltok” jelenségeire.
Vissza a piachoz: a piaci szereplők alapvetően háromféle kategóriába oszthatók – termelők, vásárlók és közvetítők. Az utóbbiak gyakorlatilag a kereskedők, akik megkönnyítik a termelő és a vásárló egymásra találását, logisztikai, marketing és pénzügyi (pl áruhitel) szolgáltatásokkal. Ez idáig mindenkinek világos. Ami kevésbé az, hogy a spekuláns is egyfajta piaci közvetítő.
A termelőt és a vásárlót ugyanis nem csak térbeli, de időbeli távolság is elválaszthatja. Például a mezőgazdasági termények beérése időbe telik – ha nem veri el a jégeső. Az ércet ki kell bányászni, és kinyerni belőle az acélt, mielőtt a gyár felhasználhatja autógyártásra. És nem utolsó sorban egy új cég részvényei csak később hoznak osztalékot, ha a cég sikeres. Ezekben a dolgokban két közös dolog van: az időtényező, és az ezzel összefüggő kockázat.
A spekuláns gyakorlatilag kockázattal kereskedik: határidős ügyletek révén (ez az, amikor olyan termékeket adunk-veszünk, amik csak később kerülnek majd a birtokunkba, pl a jövő évi termés) fogadást köt arra, hogy egy meghatározott jövőbeli időpontban az adott jószág többet, vagy kevesebbet fog érni annál, amit most fizet érte. Ha szerinte többet, akkor előre lefixált áron vásárolni fog a termékből (long pozíció), ha kevesebbet, akkor előre megállapodott áron elad (short pozíció). Innen jön a hírhedt “shortolás” fogalma: amikor Soros György shortolta a fontot, akkor gyakorlatilag arra fogadott, hogy az túl van értékelve, és az árfolyama esni fog. Igaza lett.
Ez viszont elvezet a modern tőkepiacok egyik nagy veszélyéhez: a buborékokhoz és az önbeteljesítő jóslatokhoz. Az utóbbi az, amivel Sorost vádolni szokás: nevezetesen az, hogy annyira nagy tétekben játszik, és annyira sokan figyelnek oda rá, hogy ha pl shortol egy valutát, azt mindenki más is shortolni kezdi (ez a spekulatív támadás), és pont ezért omlik össze az árfolyama. A buborék hasonlóan a “csordaszellemen” alapul: valaminek elkezd látványosan felmenni az ára, mire egyre többen kezdik spekulációs céllal vásárolni, mire még jobban felmegy az ára, és így tovább, egészen a buborék “kipukkadásáig”, amikor mindenki egyszerre jön rá, hogy a jelenlegi ár már irracionálisan magas, és pánikszerű eladásba kezd, ami által összezuhan az árfolyam (erre remek példa volt a Bitcoin).
Mindezekkel a problémákkal együtt (amiket megfelelő piaci szabályozással mérsékelni lehet), spekulánsok nélkül a piac rengeteg fontos feladatát képtelen lenne ellátni. És mint a tervgazdaság kudarca megmutatta, akármilyen tökéletlen rendszer a kapitalizmus, az emberiség eddig képtelen volt jobbat kitalálni.