Van itt egy érdekes cikk, a Népszavából két lepukkant tízemeletes panelről, amelyben szociális bérlakások vannak.
Nyertek volna bő milliárdot a rendbehozatalukra, ha lett volna még akár önkormányzati, akár állami pénz mellé. Nem volt, így nem is nyertek. Marad az elöregedett épületgépészet, a súlyosodó strukturális problémák és társaik. Szerintünk ez felháborító, és megmutatja Magyarország egyik legsúlyosabb problémáját, amelyről sokkal többet kellene beszélni.
Tessék? Komcsi lett a Múzsa, ingyen lakást akar osztogatni? Nem erről van szó. Kicsit belemegyünk mélyebben.
A Kádár-korszakban Magyarország sok szempontból csendben rothadt, de van, amiben hatalmasat lépett előre. Ilyen dolog a lakhatás. Előrebocsátom, hogy ez a lépés megtörtént ott is, ahol nem bölcs kommunista vezetés volt, de nálunk ez a Kádár-korszakra esik.
A panel-lakótelepek és a Kádár-kockák hozták el azt, hogy a magyarok túlnyomó többsége olyan házba költözhetett, ahol angol WC van, ahol bármikor jön a falból a tiszta hideg-meleg víz, ahol mindig és minden helyiségben van áram, télen nem kell melegen öltözve az egész családnak egy szobában lennie.
Ez komoly életmódbeli változásokat hozott. Egy komplett fiatal generációnak lett (több) privát szférája, átalakult a testkultúránk a jobb fürdőszobák miatt. De ami ennél is fontosabb, el tudott terjedni az, hogy a fiatalok szerelmi házasságot kötve is tudtak egzisztenciát teremteni, csökkent annak a szempontnak a jelentősége, hogy legalább egyikük származzék olyan családból, hogy a saját lakást vagy házat meg tudja fizetni.
Ez persze vezetett társadalmi változásokhoz, ahogy a fellángoló szerelem elmúlt, sokan találták magukat alapvetően másképp szocializálódott, másképp gondolkodó partner mellett, amelyre az emiatt károgó család több lapáttal rátett. Válások százai és ezrei történtek amiatt, hogy a suba subához, guba gubához elv nem tartotta össze a családokat. Hogy ez jó vagy rossz dolog, egy másik írás témája lehetne.
De ezekkel együtt, a saját, normális lakás a magyar kultúra része lett. Az ótépé, amit fizetni kellett érte, de amelyet lehetett is bírni, szintén. Kultúránk részei az elemes garnitúrák, a kihúzhatók kanapék, a cica-, gömb- és űrhajó mászkókák, beton pingpong asztalok.
Ez az a változás, amely Magyarországot teljes biztonsággal afölé a vonal fölé húzta, amely fölött a fejlett, alatta a fejlődő országok láthatók. Nincs putri. Egy fejlett ország ugyanis többek között attól fejlett, hogy biztosítja a polgárainak azt a jogát (na, megint jogállam, szóljon, aki meglepődött) hogy egészséges, tiszta, modern környezetben lakhassanak.
Bizony, a XXI. századra ez alapjog, nem holmi kommunista utópia. Eleinte az volt, de mára az ezért küzdők jobb helyeken ezt beerőszakolták az alapjogok közé.
A jog a lakhatáshoz nem önmagában álló jog. Mindenki tud mondani a saját településén olyan környéket, ahol van ingatlan (panelházak, volt szovjet laktanya, típusterv alapján felhúzott házak) ám a benne lakók nem vigyáznak rá, kosz van, bűnözés van, a jóravaló polgárok a környéket messze elkerülik.
Bizony, a lakhatási joghoz hozzátartozik olyan oktatás és olyan szociális rendszer, amely azokat, akiknek a szocializációjában nincs benne, hogy saját lakásuk van, amire vigyázni kell, megtanítja erre. Ez az egyik legfontosabb eszköz a nyomor ellen. Az elérhető magasságú lakbér, amelyet rendszeresen fizetni kell, az elérhető lakás, amelyet el is lehet veszíteni nagyon erős motivátorok ahhoz, hogy az ember konform módon viselkedjen. A lakbért pontosan fizető ember sokkal nagyobb valószínűséggel járatja a gyereket iskolába, mint az, aki egy putriban lakik. (ezt a kifejezést nem a félig földbe vájt házra használom, hanem általában a düledező, komfort nélküli épületre)
De a lakhatási jog biztosítása a társadalmi létrán két-három fokkal feljebb is hasznos eszköz. Ezen a téren szerintem a kormány nagyon rossz politikát folytat. A CSOK és a babaváró nyilván ösztönzi a házasságok kötését és a gyerekvállalást, de két helytelen előfeltevésből indul ki. Az egyik, hogy a házasság tartós lesz, a másik pedig hogy a fiatalok egész életüket egy lakásban fogják leélni. A házasságoknak tán 20-30%-a ér el a tizedik évfordulóig. Közben családok százai döntenek úgy, hogy akkor ők szépen felcuccolnak és elmennek nyugatra szerencsét próbálni. Betelepülő nagy német cégek porszívózzák össze száz kilométeres távolságokból az épkézláb munkaerőt. Meglesz annak a böjtje, hogy számtalan család fog 20 évre ugyanahhoz a helyhez kötve élni.
Valószínű, hogy ha lehetne “kezdeni” garzonlakásban, aztán másfélszobában, ahogy a szüleim generációja tette, a mostani generáció is tömegesen választaná ezt. Magyarország azonban teljsen elfordult a bérlakás-modelltől, pedig az ebbe fordított tízmilliárdok nagyon sok fontos problémát oldanának meg. Persze ehhez komplex és előre tervező gondolkodás kellene, amelyet az egyik napról a másikra rögtönző, és két kézzel a zsebét tömködő magyar kormányoktól az elmúlt harminc évben hiába is vártunk volna.
A lakhatáshoz való jogot két dolog szolgálja ki: rugalmas lakáspiac, amelyen sok kis bérlakás érhető el kedvező bérleti díjak mellett és szociális rendszer, amely segíti a lakhatáshoz szocializálódást és megakadályozza a gettók kialakulását.
Amikora lakáspiac rugalmatlan koncepcióknak rendelődik alá, annak a vége szellemváros. Ilyen az, amikor egykori vidéki iparvárosainkban panellakások százai állnak üresen és bezárva, mert a tulajdonosaik külföldön vannak, de ugyanez a jelenség a falusi-városszéli “háromgenerációs” ház, amelyet teljesen bevakolni sose sikerült, jelenleg a földszintjét fűtve él benne a házaspár (vagy valamelyik tagja) aki úgy gondolta, hogy mindkét gyerek itt fog lakni, családostól.
Magyarország újra efelé halad, valamikor a 2020-as évek közepén tömegével fognak megjelenni, az olcsón megvehető egykori csokos lakások a piacon és akkor 40-45 éves embereknek lesz hirtelen gond a lakhatás. És nem lesz kibérelhető garzon vagy másfél-két szoba, ahova költözni lehetne. Az egyik marad majd benne, a másik megy hajléktalannak, ahogy az történt kilencvenes években is.
Persze ez az egész nem azt jelenti, hogy a saját tulajdonú lakást üldözni kellene. Hanem csak annyit, hogy a lakáspiac sokkal nagyobb százalékának kellene olcsón elérhető bérlakásból állnia. Ez egyébként növelné a gyerekvállalási, családalapítási kedvet is, amellett, hogy a nyomor terjedését megállítaná.
Ehhez képest az van, hogy lassan csak Budapesten ezermilliárd forintot ér el a sportlétesítményre költött pénz, miközben két panelház rendbe rakására nincs egymilliárd. Nagyon nagy ára lesz ennek, ahogy közeledik az a vonal, amely felé felmásztunk a hetvenes években.
