Tegnap a Vezérfőszerkesztő írt egy vicces kis uborkaszezon-posztot az új Masters of the Universe rajzfilmről, és arról, hogy a nagyonférfias, nagyonkonzervatív, nagyonfelnőtt rajongók (egy része) mekkora hisztit csapott belőle, hogy az első évad első fele nem He-Manről, hanem a (főleg női) mellékszereplőkről szól. Huhú, cancelculture, genderlobbi, nemváltó óvodások!!!
Arra ugyan számítottunk, hogy a Múzsa rezidens alt-right kommentelői (akiket szeretünk és becsülünk 🙂 ) rácuppannak a témára, de arra azért nem, hogy az önirónia teljes hiányával előadják pontosan azt a hisztibajnokságot, amit a poszt kifigurázott.
De nálunk az olvasó az első, úgyhogy ám legyen, belemegyünk a témába egy kicsit mélyebben. Jó szórakozást!
A MOTU körüli balhé egyáltalán nem kivétel, sőt. Az utóbbi 10 évből szerintem egyetlen egy régi franchise feltámasztására sem emlékszem, amiből ne lett volna hasonló óbégatás. Új Star Wars, Star Trek, She-Ra, Marvel-univerzum, DC, Mad Max, akármi. Egy a közös bennük, mindegyik “tönkretette” és “meggyalázta” az EREDETIT, megtaposta az IGAZI rajongók érzéseit, leköpdöste a GYERMEKKORUNKAT. És miért? Hát persze, hogy a woke SJW snowflakek, akik miatt az életükért reszkető világcégek már levegőt sem mernek venni legalább három virtue signaling nélkül!
Na most eszem ágában sincs azt állítani, hogy a reboot-ok, remake-ek és folytatások mind jól sikerültek. Az említett új Star Wars trilógia például egy kalap szar – rosszul felépített, teljesen érdektelen történettel, nulla mondanivalóval, unalmas CGI-akcióval és csapnivaló rendezéssel. De persze az “igazi” nördök nem ezen akadnak ki. Hanem azon, hogy _túl nagy_ hangsúly van a nőnemű, és/vagy színesbőrű szereplőkön! Fekete rohamosztagos? Fújjj! Női admirális/jedi? Broáf! Ferdeszemű lázadó? Hogy merészelik?! Mindez ugyebár egy olyan univerzumban, ahol teljesen megszokottak a háromszemű, ötkarú, hupilila űrlények…
Az új Star Trek sorozat dettó ugyanez. Magam nagy trekkie vagyok, de bevallom, a Discovery első két évada nem tetszett. Látszott, hogy nem igazán tudnak mit kezdeni az univerzummal (főleg azért, mert a régi sorozatok _előtt_ játszódik, és nem mernek beleturkálni a “kánon”-ba), unalmasak a szereplők, és az egésznek ilyen “corporate franchise” íze van. (A harmadik évad, amit a távoli jövőbe helyeztek, viszont már sokkal jobb lett). De persze itt is azon ment a nyavajgás, hogy a főszereplő egy fekete nő, vannak LGBT+ tisztek, és kevés a Kirk-féle fehér heteroszexuális “férfimodell”. Mert ugye a Star Trek azelőtt _soha_ nem foglalkozott “progresszív” politikai kérdésekkel. Ugye???
A nerd outrage azonban a Netflix által rebootolt 80-as évekbeli rajzfilmekkel kapcsolatban csapott át igazán önmaga paródiájába. Először is megjelent a She-Ra (Masters of The Universe lányoknak) újragondolt változata. Ez ellentétben a legtöbb ilyennel csak a régi franchise alapötletét tartotta meg, és egy teljesen új, a mai igényeknek megfelelő sorozatot csinált, áttervezett karakterekkel, az eredetihez egyáltalán nem kapcsolódó történettel, stb. A sorozat nagyon jó lett, a közönség és a kritikusok is nagy elismeréssel fogadták.
A nerd outrage harcosok pedig kiborultak… a főszereplő mellén. Igen, még a rajzfilm bemutatása előtt kitört a balhé azon, hogy a 80-as évekbeli Barbie-baba alkatú She-Ra helyett egy atlétikus külsejű kamaszlány a főszereplő. Ami egyébként a történet szempontjából sokkal logikusabb, ugyanis She-Ra egy 16 éves gyerekkatona, akit kicsi kora óta harcosnak neveltek, nem pedig fehérnemü-modellnek. Az külön vicces, hogy a történet során majd kiderül róla, hogy leszbikus (mint a szereplőgárda jelentős része), de a hisztibajnokok meg sem várták ezt az információt…
Na de hogy ne legyünk teljesen egyoldalúak, említsük meg a szintén viharos fogadtatású Joker-t. Itt a változatosság kedvéért nem a jobber-incel demográfia hördült fel, hanem a baloldal. Joker ugyanis egy nyomorgó, magányos fehér férfi, aki azzal lázad fel az őt elnyomó RENDSZER ellen, hogy zavart elméjű lúzerből pszichopata gyilkossá avanzsál (és ezzel valahogy nagyon azonosulni tudnak az incelek). A film egyébként egyáltalán nem rossz, csak az sajnos mindkét hisztitábor figyelmét elkerülte, hogy elsősorban _szatírának_ szánták, és az a bohóc, aki (akár pozitív, akár negatív módon) komolyan veszi…
Na de mi ebből az egészből a tanulság? Hát leginkább az, hogy megöregedtünk. Mi, akik a 80-as években voltunk gyerekek, érthető módon nosztalgiával gondolunk vissza az akkori szórakoztatóipar termékeire. És mivel sokan vagyunk, valamint a vásárlóerőnk csúcsán, a mai szórakoztatóipar igyekszik a kedvünkbe járva feltámasztani az akkori franchise-okat. Csak ugye akárhogy is nézzük, ezek MESÉK, és mint ilyenek, elsősorban gyerekeknek szólnak. Elkerülhetetlen tehát, hogy a mai Z-generáció igenyeinek és érzékenységének megfelelőre alakítsák őket. A világ pedig 40 év alatt legalább annyit változott, mint 1945 és 1985 között.
Manapság a nem fehér, nem heteroszexuális, nem férfi közönség van annyira jelentős vásárlóerő, hogy nem érdemes őket kihagyni a szuper- és egyéb mesehősök közül. Ráadásul a fehér és heteroszexuális férfiközönség többségét ez nem zavarja – még ha nem is visítanak olyan hangosan, mint azok, akiknek valamiért nem sikerült teljesen felnőniük.
