Én nem vagyok a háborús retorika híve. Nem szeretem, mikor a meggyszedésről vagy középiskolai felvételiről is úgy tudósítanak, mintha Guderian jelentéseit olvasnánk arról, ahogy épp megkerüli Belgium felé a Maginot-vonalat. Pontosabban mintha az erről szóló filmhíradó-részletet hallgatnánk.
Persze tíz év alatt volt időnk hozzászokni, hogy itt mindig akcióterv van, Operatív Törzs és hasonlók. A vezetési módszerek is hasonlók, mindent jelenteni kell a Sztavka/OKW fejeseinek, semmi önállóskodás.
Ennek ellenére én nem látok abban a hírben kivetnivalót, hogy a rezidenseket önálló munkára fogják. Ez egy rossz hír. Ugyanakkor a Zrínyin (újabban NKE) is az a rend, hogy ha kitörne a háború, a végzős évfolyamot azonnal felavatják hadnagynak és vezénylik. Az utána következő évfolyamot fél év múlva, az az előttit egy éven belül soron kívül avatják. A fronton a félig kiképzett, zöldfülű tiszt is többet ér, mint a semmilyen. Főleg, ha veszteségek vannak. Majd beletanul, az ellenfél pergőtüze a legjobb professzor.
Tessék, ez az igazi háborús retorika. Ugye milyen rosszul hangzik? A háború ugyanis a legritkább esetben áll csak dicsőséges offenzívákból, amikor az ellenség fejvesztve menekül a magyar bakák kackiás bajsza láttán. A háború a normális élet leállásából, az erőforrások szűkösségéből, a “mindent a frontnak” elv napi megtapasztalásából áll.
De ami a fő, a háború velejárója a halál. A halál a frontvonalban, a halál a hátországban, mert a front elszipkázta az orvosokat, a gyógyszert. A frissen kinevezett hadnagyok mellé kell jönni a frissen kinevezett orvosoknak. Elvégezte az iskolát, nincs idő betanulni a gyakorlatban, most van a támadás, most kellenek a tisztek a frontra.
Én egyáltalán nem tartok a rezidensek vagy szakorvosjelöltek képzettségétől. Ha ott feküdnék, alighanem örülnék, ha egy orvosi egyetemet végzett ember odajönne az ágyamhoz. Fél? Én is. Hibázik? Mert a hullafáradt főorvos nem hibázik? A háborús helyzet velejárója az, hogy ezeket a híreket muszáj higgadtan tudomásul venni. Jobb nem lesz attól, ha hisztizünk miatta.
Lehet, hogy több orvosunk és ápolónk lenne, ha nem lett volna az utóbbi évek átszervezési ámokfutása az egészségügyben? Nem lehet, hanem biztos. Remélem, ha visszavertük a támadást, el fogunk számolni azokkal, akik miatt gyerekkatonákat kell a frontra küldeni.
Meg persze azokkal az idiótákkal is, akiknek például Szombathelyen sírva könyörögnek az orvosok, hogy használhassák végre a szabályosan kialakított, a rendelőket, mint ferőzésgócokat tehermentesítő oltópontot. De nem, mert a helyi főcsinovnyik (figyelünk ám, érik a Fingszagrend) térde remeg, hogy mit szólnak majd Odafönt, hogy egy ellenzéki vezetésű városban valaki hallgat a szakemberekre, és ezzel jót lép? Hogy valaki helyben mer okosabb lenni Winter tanárnál és Oltakozó Szent Cecíliánál?
Ha már háborús retorika, Paulus és Halder heteken át könyörgött Hitlernek, hogy adják fel Sztálingrádot, az akkor még viharverten egyben levő 6. hadsereggel vonuljanak vissza és szilárdítsák meg az arcvonalat. Hitler válaszul egy marsallbotot küldött a körülzárt Sztálingrádba, mert egy Generalfeldmarchall nem adja meg magát.
Ha tehát eljutottunk oda, hogy a háborús retorika sajnos már a valós helyzetről szól és nem képzelt ellenségek elleni akciózásról, két hibát ne kövessünk el.
- ne rinyáljunk
- a parancsnokság ne ragaszkodjon a hülyeségeihez, mert emberek ezreinek élete múlik azon, hogy ha valamire van szakszerű megoldás, akkor a hadvezéri büszkeséget lenyelve alkalmazzák azt.
Sajnos ide még nem jutottunk el.
