Hát erre a kérdésre ugye nagyon könnyű lenne azt felelni, hogy “mindent”, de azért ez távolról sem ilyen egyszerű. Az igaz, hogy Petike külügyminisztersége egy rossz vicc, de teljesen egyértelmű, hogy ő ugyanolyan beszélő fej, mint mindenki a kormányban, és a döntési kompetenciája addig terjed, hogy hány kiló szabolcsi almát osszon ki a diplomatáknak prémiumként.
A magyar külpolitika irányítója Orbán Viktor, és kizárólag Orbán Viktor. Neki pedig valóban van egy külpolitikai víziója, ami _elvben_ nem is lenne hülyeség, csak a sikeres végrehajtásához tovább kéne látni, mint a vidéki Magyarország urambátyám-kérlekalássan politikai világa, amelynek amúgy Orbán valóban a legnagyobb élő szakertője.
Tranzakcionalitás
Ennek a politikai stílusnak a lényege a “tranzakcionalitás”, vagyis a “valamit valamiért” elv. Semmilyen “szivesség” nincs ingyen, mindennek megkérik az árát, általában más szivességekben. Ami egyáltalán nem azt jelenti, hogy egyenlő cserén alapulnak a viszonyok, sőt. Teljesen bevett, hogy a nagyobb hatalmú fél apróbb előnyökért cserébe aránytalanul nagy ellenszolgáltatást követel. Sőt, az igazi hatalom jele az, hogy valaki minél aránytalanabb tranzakciókat képes rákényszeríteni a “kliensekre”. Erre vonatkozik az a híres magyar szólás is (amelynek nincs is igazán nyugati megfelelője), hogy “erősebb kutya baszik”.
Ezeknek a viszonyoknak további folyománya, hogy a lojalitás pontosan addig tart, ameddig nincs egy jó alkalom a partner hátbadöfésére, illetve nem jelenik meg a színen egy még erősebb kutya, akivel szövetkezni lehet az eddigi alfahím megdöntésére.
Orbán pontosan így képzeli el a nemzetközi politikát is. Azzal persze ő is tisztában van, hogy a világban Magyarország soha nem lesz “erősebb kutya”. Ehelyett megpróbálja a “futballokos” – valójában kisstílű – ravaszkodást felhasználni arra, hogy a nála nagyságrendekkel erősebb nagyhatalmak között lavírozzon, és minden kisebb-nagyobb konfliktuson “jól járjon”. A probléma az, hogy ezen a szinten ez csak rövid távon működik.
Hogy miért? Hát először is akármennyire okosnak és ravasz játekosnak képzeli magát Viktor, teljesen komolytalan a részéről abban reménykedni, hogy fel tudja venni a versenyt világhatalmak vezetőivel, akik mögött olyan tanácsadói és hírszerzési struktúra áll, amiről Magyarország egyszerűen nem is álmodhat. A helyzet az, hogy egy Putyin, Xi, Biden vagy akár egy Merkel vagy Macron Orbán _minden_ lépéséről tudnak, és minden húzását előre látják.
Hogy mégis miért nem verték be eddig Viktor orrát? Nos ennek összetett okai vannak. Egyrészt mert nem érdemes. Már többször kifejtettük itt, hogy a magyaroknak csak a szája nagy, valójában Orbán még soha sem mert olyat lépni, ami a német érdekeket komolyan sértené. Ellenben amikor egyszer megpróbált Macron tyúkszemére lépni a Covid-alap vétójával, véletlenül pont fennakadt Szájer egy ereszcsatornán (Petikének meg sürgősen Párizsban akadt dolga)…
Trump
A másik ok Trump volt. A populista amerikai elnök ugyan magasról tett Orbánra és Magyarországra, de folyamatosan fenyegette és gyengítette az Európai Uniót, amelynek emiatt minden erejével a saját integritását kellett védelmeznie (különösen a Brexit mellett), és nem engedhette meg magának, hogy egy tagországgal túlságosan elmérgesedjen a viszony. A helyzet persze Biden megválasztásával sokat változott, különösen, hogy ő az egész külpolitikájának alapjaként egy új hidegháborús koalíció felépítését tűzte ki célul Kína (és másodsorban Oroszország) ellenében.
Bizalom
És itt van a harmadik probléma az orbáni “pávatánccal”. Ellentétben az ő szívének oly kedves közép-ázsiai isztánokkal, a nyugati politikai és gazdasági tranzakciókban igen komoly szerepet játszik a _bizalom_. A bizalom arra jó, hogy a saját táboron belül megkönnyítse a tranzakciókat, és hogy a résztvevők _érdekeltek_ legyenek a minél gördülékenyebb együttműködésben. Az Orbán-féle simliskedések, alávágások és pofajártatások egyik legfontosabb eredménye, hogy ma Magyarországban senki sem bízik. Se a szövetségeink, se a riválisaink. Ez ugyan még hízeleghet is a nagyzási hóbortban szenvedő vezér hiúságának (ugyanis összetéveszti azzal, hogy tartanak tőle), de nagyon komoly, ha nem is olyan látványos hátrányokkal jár. Ugyanis így Magyarország külpolitikai viszonyai _tényleg_ szigorúan tranzakciós alapokra helyeződnek, ahol mindenki úgy próbál átbaszni és manipulálni minket, ahogyan mi tesszük.
Szputnyik effekt
Erre egy érdekes példa a mostani mizéria a Szputnyik-oltásokkal. Orbán azt hitte, hogy a keleti vakcinákkal egyrészt megmutatja a magyaroknak, hogy ő mekkora faszagyerek az al-kal-mat-lan Brüsszellel szemben, másrészt megint a nyelvét nyujtogathatja nyugat felé.
Csakhogy Kína és Oroszország nála sokkal nagyobb játékosok, és jelenleg a helyzet az, hogy az egész kezd visszafelé elsülni. A drágán vett kínai oltások hatásosságával kapcsolatban kezdenek komoly kétségek felmerülni, az oroszok pedig hogyhogynem késnek a második dózisok leszállításával.
Nem lennénk túlságosan meglepve, ha a “technikai problémák” megoldásáért cserépe Putyin esetleg azt kérné, hogy Magyarország helyezkedjen szembe az EU és a NATO Ukrajna-politikájával – ami már komolyan kiverné a biztosítékot az amerikaiaknál is. És nagyon valószínűtlen, hogy a CIA-nak ne lapulna a fiókjaiban egy-két ereszcsatornás dosszié…
