A Múzsát sokszor könnyű írni, mert befúj az ablakon témákat a szél. Persze általában hétközben, mikor őrültekháza van, ritkán marad energia hétvégén (amikor lehetnék kint a napon, mint most) tényleg nekiállni elolvasni amit küldtek. Az Átlátszó Erdély munkája az ilyen.
Talál az ember friss és naprakész és okos emberektől származó gondolatokat, adatokkal alátámasztva az erdélyi magyarság helyzetéről. Megtudja, ki kicsoda, ki kihez kötődik. Melyek a nagy koncepcionális törésvonalak, hogy alakul az érdekérvényesítés a Bukarest-Budapest-Brüsszel viszonyrendszerben. És ami fontosabb, mindez konkrétumokkal, adatokkal, vagyis nem a levegőbe beszélve, amikor a “Romániába küldött százmilliárdokról” van szó.
Ehhez én sokat nem tudok hozzászólni, hiszen nagyon korlátozottak az ismereteim Erdély jelenével kapcsolatban. Az az egzotikum, amely rengeteg turbómagyart már-már misztikus hitre késztet, engem is megérint, de a misztikumra kevéssé érzékeny emberként csak annyit regisztrálok, hogy sokat kellene odamenni és sokat kellene tapasztalni ahhoz, hogy minden ottani dolgot megértsek. De nem fogok annyit odajárni, így nem is lenne jó, ha elkezdenék állást foglalni bármivel kapcsolatban, amelyet az erdélyi közélet szereplői mondanak.
Mások azonban nincsenek ilyen szerencsés helyzetben, hogy egy évben egyszer átmenjenek micset és pacalcsorbát enni, és a helyi dolgokba nem belefolyni. Tipikusan ilyen a magyar politikai elit, és az ő viselt dolgaikhoz meg értek valamicskét, így erről fogok írni.
A magyar közbeszéd súlyosan polarizált. Árokásás, szekértábor, csapágyasra koptatott szavaink. A határon túli magyarsággal kapcsolatos bármilyen gondolatra ez tízszeresen, százszorosan igaz.
A budapesti politikai elitnek a határon túli magyarság legelőször is szimbólum. A magyarság értékmérője. Nálunk ugyanis még mindig lehet a ki a magyarabb kérdéssel kampányolni. Ugyanakkor a magyar a jövővel szemben bizalmatlan, ezért irigy. Ezért van az, hogy noha elméletben sokan szolidárisak az elcsatolt területen élő honfitársainkkal, legalább ilyen mértékű a velük szemben érzett idegenkedés, ellenszenv. A multicégnél “törtető román” mélyen beégett pesti toposz, akárcsak a magyarságukat hangosan és aktívan megélő erdélyiekkel szembeni ellenszenv. Nyilván mindkettő magyarázható, hiszen bármilyen helyen az érvényesülés iránti vágy egyenesen arányos az otthontól való távolsággal, és a Váci úti SSC irodaháztól Marosvásárhely messzebb van mint Albertirsa. A magyarságot meg nyilván hangosabban éli meg, akinek a családjára az elmúlt száz évben minimum sanda tekintettel néztek (de sokszor konkrétan üldözték), mert magyar.
Az egyik póluson, mint azt megszokhattuk, a Fidesz van, amely magát a határon túli magyarság egyetlen védelmezőjének állítja be. Semjén Zsolt lovagol, Orbán Viktor tusványosi beszédeket mond. Bárki, aki ezt a szerepet megkérdőjelezi és bárki aki bármilyen határon túli dologgal kapcsolatban kritikát mer megfogalmazni, hazaárulózást zúdít a nyakába.
A másik pólus természetesen a 23 millió román politikája. A népszavazás, amely oda vezetett, hogy a magyar közbeszéd top 10 témájának egyikéről azóta se lehet nagy nyilvánosság előtt értelmesen beszélni. Hiszen az embernek vagy népviseletben kell hitet tenni a nemnemsoha mellett, vagy pedig visítva a csináljákottromániában mellett.
Ezek a cikkek, és ez a tényfeltáró munka, amelyet az átlátszó elvégez, szerintem minden olyan pártnak, amely komolyan gondolja, hogy átveszi az ország vezetését a Fidesztől, kötelező tananyag. Nem feltétlenül a frontembereknek, de ha a Fidesznek van határontúlügyi minisztériuma, akkor az ellenzéki pártoknak is kell, hogy legyen ilyenje.
Az erdélyi, felvidéki, vajdasági, kárpátaljai stb. viszonyokat ismerni kell, ugyanúgy, ahogy a magyar vidék vagy cigányság vagy orvostársadalom, vagy bármilyen más jelentős társadalmi egység viszonyait. Ennek több oka van.
Az első, hogy ezek a vezetők jelenleg a Fidesz emberei, mert onnan kapnak pénzt és politikai támogatást. A határon túli magyarságra azonban nem leselkedik a magyar NAV, a magyar ügyészség, jóval kevésbé tudja őket bántani a NER. Vagyis megfelelő diszkréció mellett tájékozódni akarnak majd arról, hogy egy bármennyire is esélyes ellenzéki párt mit akar Erdéllyel.
Ez fontos nekik, hiszen tudják, hogy a NER addig bőkezű, ameddig más pénzéből ad. Orbán ad nekik a központi költségvetésből és az EU kasszájából, de ha veszít a választásokon, akkor a felcsúti uradalom jövedelméből nem fog adni. Egy határon túli magyar vezető szempontjából tehát fontos kérdés, hogy kemény HTM-ellenességgel és négy szűk esztendővel számoljon, vagy lesz kivel tárgyalnia azután is, ha már nem Orbán a miniszterelnök. A Fidesz esetleges választási veresége után ez elég fontos kérdés lenne, hiszen a NER, akármikor is ér véget, szétzilált országot hagy maga után, ahol nagy esély van rá, hogy négy év után megbukik az új kormány. Dühös határon túli szavazatokkal meg főleg nagy esély van rá.
De fontos ez egy anyaországi politikusnak is. A Fidesz ugyanis nemcsak a határon túli magyarok védelmezője szerepet sajátította ki magának, hanem azt is, hogy egyedül ők értenek a határon túli magyarsághoz. Akárki megszólal ebben a témában, természetesen fogja be a pofáját, hiszen mit ért ő hozzá, egyedül a Fidesz tudja mi a jó.
El kell fogadni, hogy egy Magyarország kormányzására készülő pártnak a határon túli magyarok ügyei nemcsak szimbólumot jelentenek, hanem megtanulandó szakpolitikát is. Az egészségügyről is lehet nagyívű nyilatkozatokat tenni a politikai bulvársajtó számára, de ha valaki tényleg tartalmasat és újat akar nyilatkozni, akkor nem árt, ha segíti egy olyan team, amelyik tudja, hány körorvos van Békés megyében és mennyit kell borítékba tenni Kaposváron, hogy még idén sorra kerüljünk egy csípőprotézis-műtéten. Hasonlóan, egész sokáig lehet evickélni Erdély-Felvidék-Trianon kérdésében az ismert közhelyeket puffogtatva. Csak azzal vagy a Fidesz, vagy Gyurcsány Ferenc kommunikációs vitorláját dagasztjuk.
A politikai siker egyik kulcsa ma Magyarországon szerintem az, hogy bizonyos nagy politikai kérdésekben, mint amilyen a határon túli magyarság kérdése is, kicsavarják a kezdeményezést a Fidesz kezéből. Ez nagyon nehéz munka, és teljesen esélytelen alapos háttérismeret nélkül. Ezért tartom nagyon fontosnak azt, amit az Átlátszó (és nyilván még mások is, nekem most ezt küldte el valaki) csinál. Ilyen és ehhez hasonló anyagokból kell felkészülni, a lockdown végeztével pedig terepmunkát kell csinálni ahhoz, hogy a végén kialakuljon egy jó kommunikációs stratégia, és ami a fontosabb, választási győzelem esetén jó szakpolitika. Szerintem ugyanis anélkül, hogy ne lenne részeletes elképzelés arról, hogyan fog valaki kormányozni, ha nyer, nyerni se lehet. Vagy legfeljebb egyszer, és aztán eltűnni a süllyesztőben á la MDF.
Olvassatok.
