Terveim szerint nem fogjuk őket nagyon részletesen követni. Sőt, azzal se szeretnék különösebben foglalkozni, hogy a végén Dobrev Klára Jakabból vagy Karácsonyból csinál miniszterelnök-jelöltet, majd kiderül.
Mindazonáltal a dologgal foglalkozni kell, mert fontos demokratikus fejleményről van szó.
Bő harminc évvel ezelőtt már volt hasonló helyzet. Az akkori állampárt érezvén a társadalmi feszültséget, a végén már nem keménykedett és az akkori ellenzéki erők meg tudtak állapodni abban, hogy mit szeretnének. Jutott hely benne a Horthy-rezsimben kezdett, a komcsikat valahogy átvészelő, akkor hatvanas éveik végén járó emberektől kezdve a városi értelmiségen át, a kiszből az idők szavát megérezve átnyergelőkig mindenkinek.
A végeredmény egy 386 fős parlament lett, és kétfordulós választási rendszer. Ez a kettő tette lehetővé, hogy a politikai elit tagjai teljes létszámban megmaradjanak politikai elitnek. A sok szék és a megyei lista garantálta, hogy a kevésbé slágfertig szakpolitikusok (meg a semmire se jó ingyenélők) stabilan bekerüljenek, az első forduló pedig kiszórta a komolytalanokat, a két forduló közötti szünet pedig lehetőséget adott a tárgyalásokra, akár olyan királycsináló módon is, ahogy a néhai Torgyán József tette Orbánnal.
A 2014-es választás óta hatályban levő rendszer ezt teljesen megszüntette. A százfős parlamentbe bekerülni késhegyig menő csatákkal lehet, nincsenek potya, lezsírozott székek. Ide a Fideszből is csak a kiválasztott kevesek jutnak juthatnak be.
Az egyfordulóssá tétel pedig elvette a demokratikus politika egyik legfontosabb jelenségének, a kompromisszumnak a terepét.
A nyugati liberális demokrácia ugyanis nincsen kompromisszum nélkül. A demokratikus választási folyamat egyik funkciója, hogy a társadalom értékrendjét átvetítse a hatalomgyakorlásba. Jól hangzik, ugye?
Arról van szó, hogy nyilván minden párt megígéri azt, amit a választói szeretnének. Egy jobbos-patrióta párt azt, hogy Baskíriáig visszamenőleg Magyarországhoz csatoljuk minden egykori területünket, Sandu Ciorba magyarul fogja énekelni a Barbatul care-i barbat és a Mamaliga cu malai című klasszikusait, nem engedjük be a migránsokat és az eurón is rajta lesz a Szent Korona. Egy balos párt béremeléseket, a gazdagok adóztatását és hasonlókat.
Megígérni bármit meg lehet, a demokrácia ott kezdődik, amikor a pártok a hatalomra jutás érdekében eldöntik, hogy a sok ígéret közül melyiket dobják el a koalíciós tárgyalások során. Egy stabilan működő demokráciában ezek a mocskos alkudozások a folyamat részei, mert a túl sokat dobó párt egy-egy ciklust hatalomban tölthet, utána azonban meg fogják büntetni a választói. Az is lehet, hogy egy-egy ígéretet ellopnak egymástól, szóval ez az iszapbirkózás terepe.
Ezzel az égvilágon semmi baj nincs. Nálunk szokás a demokráciához egyfajta prüdériával állni. Gyerek kell, persze, de ha a szomszédban a fiatalasszony túl hangosan örül a férjének (meg sincsenek esküdve!!4!) akkor azért előbb átkopogunk, aztán kihívjuk a rendőrt.
Valahogy így vagyunk a politikával is. Adott egy csomó ember, aki azt választotta, hogy a politikából akar élni, ráadásul mindezt olyan környezetben, mintha vasúti zúzottkőben akarnánk burgonyát termelni. Önfenntartási kényszere van, mivel párt-tagdíjat fizető párttagok nincsenek, nagy adományozó középvállalati réteg nincs, az állami támogatás meg egyrészt kevés, másrészt jár vele a bunkósbotnak használt Állami Számvevőszék.
Nem csoda, hogy annyi egykori balos politikus állt be szépen a sorba és jelentkezett nyíltan vagy kevésbé nyíltan a Fidesz zsoldjáért.
Működő demokráciában meg kell értenünk, hogy a politikus élni (és jól élni) akarása az egy természetes folyamat, és nem ellentétes azzal, hogy a nép politikai akarata kifejezésre jusson.
Persze csak működő demokráciában. A működő demokráciákban kivétel nélkül van valamilyen intézményesült folyamat arra, hogy az alkuk megköttessenek. Ez nem jelenti azt, hogy az alkukat ne a kulisszák mögött, balatoni nyaralók teraszán, vadászaton, adriai jachtokon vagy más hasonló helyszíneken kötnék meg. Ott kötik meg.
Csak az eredménnyel ki kell állni a választók elé és azt meg kell futtatni vagy az állam által szervezett hivatalos szavazáson (ez volt régen nálunk a kétfordulós rendszer) vagy egy privát szervezésű előválasztáson. Ahol olyan a rendszer, hogy nem csinál 50% fölötti győztest (Németország) ott pedig a választások után kell koalíciós tárgyalásokat folytatni.
Az előválasztással a magyar politika tett egy lépést a helyes irányba. Ehhez kellett nyilván az is, hogy rájöjjenek: a Fidesszel nem lehet tárgyalni. A Fidesz pénze mostanra annyira toxikussá vált, hogy mindenki, a régi elvtársak is elérkeztek arra a határra, hogy lehet érdemesebb komolyan nekimenni egy szavazásnak, mint a Fidesszel boltolni. Persze van akinek minden mindegy (Thürmer, Szanyi) de a többiek belekényszerültek az előválasztás utcájába.
Tizenegy kerületben csak egy jelölt indul, 45 kerületben pedig kettő, amire persze lehet azt kiáltani, hogy ez le van vajazva. Igen le van, és ez így van jól. Az előválasztás funkciója ugyanis pont az, hogy levajazásra kényszerít. Nem engedi, amire az előző és az azt megelőző választásokon is volt példa, hogy valaki az utolsó pillanatban beduzzogott és mégis elindult. (persze valakinek később ez némi anyagi sugallatra még eszébe juthat).
Jobb lesz ettől a politikai elitünk? Igen is meg nem is. Egyrészt az elvőválasztástól senki nem lesz szebb és okosabb. Azok, akiktől a kretén nyilatkozatokat és a bántó amatőrizmust szoktuk meg, ezután is kretén módon fognak nyilatkozni és bántó amatőrségeket fognak elkövetni.
Van azonban két pozitív fejlemény. Bekerülhet valamennyi friss ember. Eddig a partvonalon álló jobbikosok, kezdő momentumosok és civilek. Ez nem fog mindent alapjaiban megváltoztatni, de szükség van rá, mert kellenek ők akár ellenzékbe, akár kormányba, ha esetleg jönne vissza Drazsé meg a többi egykor hőn szeretett honatyánk.
A másik pozitív fejlemény az, hogy az előválasztás szebbé és okosabbá ugyan nem tesz senkit, viszont ad tapasztalatot. Alkudni kell, el lehet még a választások előtt dönteni, hogy ki, milyen ütközésekbe mer belemenni. Tanulni lehet a politikacsinálást magát.
Ettől persze ez még megmarad a mi kicsit sárgább, kicsit savanyúbb politikai elitünknek, és ugyanolyan befogott orral kell rájuk szavazni, mint eddig. Viszont a mostani választási rendszerben egyszerűen más megoldás nincsen, út csak erre van. Lehetne jobb előválasztásokat csinálni? Biztos lehetne. Lehet a következő már még jobb lesz, már persze ha lesz.
Én úgy gondolom, hogy összességében az előválasztás akkor is pozitív fejlemény, ha a leendő jelöltek kampányidejét rövidíti le. Úgysincs pénzük kampányolni, és úgyis csak azzal tudnak kampányolni, hogy ők a nagybetűs Ellenzéki Jelöltek.
Állampolgári teendő ezzel különösebben nincs. Mármint azon kívül, hogy szavazunk.
