A nap egyik fontos külpolitikai híre, hogy valakik megölték az iráni atomprogram kulcsemberét. Mindenki úgy gondolja, hogy az izraeliek voltak, és alighanem tényleg ők voltak. Miért?
A Közel-Keleten minden elhajított kő olyan földre esik, amelyről van öt ENSZ határozat, akciózott ott valaki Kemal Atatürktől kezdve Arábia Lawrence és Ariel Saronon át Vegyi Ali-ig valaki, az adott terület hovatartozására van hat különböző elmélet. Ezért aztán nehéz kijelenteni egy-egy eseményről, hogy biztosan egy dolog motiválta, de azért pár dolog látszik. És van pár folyamat, ami eligazít.
Az egyik ilyen folyamat, hogy Irán erősödése, Szíria és Irak szétesése elterelte a figyelmet a palesztin-izraeli problémáról. A probléma ott van, de vannak nála fontosabb dolgok.
Irak szétesése eredményezett egy kvázi-önálló kurd államot, amely ráadásul nagyon sokat tett az ISIS elleni harcban, és rendet tart a maga területén. Igenám, de sok kurd van Szíriában is, amely szintén szétesett, ott ráadásul beavatkoznak a törökök és orosz katonai jelenlét is van. Irak nagy területein síita lakosság van, ahol Irán alig leplezetten olyan befolyást gyakorol, amely felér azzal, mintha ezeket a területeket elfoglalta volna.
Ebben a helyzetben az arab országoknak egyáltalán nem érdeke az Izrael elleni támadásokat forszírozni. A nyílt támadásról rég letettek, hiszen világossá vált, hogy Izrael mindig nyer.
A palesztinonknak keserű tapasztalat, hogy Izrael békén hagyása, a telepesek terjeszkedésének hallgatólagos elfogadása a térség arab országainak nem nagy ár azért, hogy a hátuk biztonságban legyen, és a közös ellenség Iránnal szembeni figyelést és műveleteket izraeli (és ezen keresztül amerikai) hírszerzési információ támogassa.
Ez Izraelnek is jó bolt, mert nekik meg az nem jó, hogy határaik közelében számtalan kisebb-nagyobb csoport van, akire bármikor rájöhet a hoppáré, és valami vegyi, biológiai vagy akár “piszkosbomba” atomfegyverrel (nem valódi atomfegyver, hanem radioaktív anyagot szétszóró hagyományos bomba) Izraelre támadhat.
Ez ellen nyilván hatásos elrettentés az izraeli haderő összes képessége, de ugyanilyen hasznos, ha a környék gazdag arab országai, amikor az igaz dzsihadisták mennek pénzért, fegyverért, az illő lakoma után azt az ukázt kapják, hogy gyerekek, le kell csavarni ezt a tengerbe szorítjuk a zsidókat dolgot, legalábbis egy időre megegyeztünk a kutyákkal, ez van.
Mindez azért, mert ott a közös ellenség, Irán. Az olajemírségek a partra kivontatott iráni ágyúk hatótávjában vannak az öböl másik partján, nekik nagyon nem tetszik egy agresszív és ráadásul atomhatalom Irán. Izrael szintén nem szeretne iráni atomrakétákat.
Iránnal alapvetően két dolgot lehet csinálni. Kiéheztetés után megegyezni vele (ez ment Obamáék alatt) vagy keményen sakkban tartani (ehhez segített Pompeo azzal, hogy szépen kijárta az arab-izraeli diplomáciai kapcsolatok javítását)
Mindkét megoldásnak vannak előnyei és hátrányai. Iránnak vannak bevételei, a perzsák legendásan jó üzetemberek, és negyven év embargó után Irán visít az új iparcikkekért. Amint megszületett velük a megegyezés, rohantak repülőgépet, vonatot, high techet venni. Dollár tízmilliárdokért.
Ezt a bizniszt sokan megsiratták, mikot a Trump-kormány újra bekeményített.
Ugyanakkor valóban, a kutyából nem lesz szalonna, és az ajatollák nem lesznek bérmaruhás hajadonok. Igaz, a környék más országaiban sem sok bérmaruhás hajadon van, főleg nem kormányon. További hátrány, hogy ha Iránt engedik kavarni, akkor mindenki úgy érzi, hogy lehet kavarni, főleg, hogy ha az iráni olaj és gáz legálisan jut piacra, az nem jó az olajáraknak, ilyenkor pedig – micsoda véletlen – fel szokott robbanni ez-az (nem ritkán Izraelben) hogy a feszült közel-keleti hangulat miatt felmenjen az olaj ára kissé.
A kemény kéz politikájának előnye, hogy van egy világos frontvonal: Irán és mindenki más. Az arabok összezárnak, a kemény fiúk az arab országokban és Izraelben is nyelnek egyet és elkezdenek együtt dolgozni. Hátránya: nem lehet a végtelenségig csinálni, mert a sarokba szorított kígyó marni fog.
Biden több informális megszólalásban jelezte is, hogy tárgyalni akar Iránnal. Ennek nyilván sem Izraelben, sem az arab országokban nem örülnek, de pontosan tudják, hónapok óta, hogy ez fog történni. Ezért tudta Pompeo az utolsó hetekben a ceremoniális kapcsolatfelvételeket megtenni, ez üzenet volt Bidennek, hogy ez a mostani status quo egy elfogadott arab-izraeli status quo. Ez pedig a diplomaták tízdanos fekete öve, karddal, sasokkal és gyémántokkal ékített lovagkeresztje, nagyon kevés olyan diplomata van, aki elmondhatja magáról, hogy egy arab-izraeli tárgyalóasztaltól úgy állt fel, hogy a felek (fél)mosolyogva kezet fogtak.
Szegény iráni atomtudós halála, alighanem Izrael részéről jelzés, hogy a status quo nekik is tetszik, és radikális változások esetén megvannak az akcentus nélküli fárszit beszélő fiúk, akik beszivárognak, lelőnek, kijönnek. Akár a főajatollát is, ha arra van szükség.
Ennek ellenére lesznek változások. Azonban alighanem Bidennek sincs ellenére az, ami történik. Iránból olyan pozícióból lehet így tárgyalni, hogy nem neki kell Iránt az embargó szorosságáról biztosítani. Fel lehet emlegetni, hogy ha tovább javulnak az arab-izraeli kapcsolatok, akkor az Irán által támogatott Hezbollah nagyon nehéz helyzetbe kerülhet Libanonban. Sőt akár Szíriában, vagy Szíria bizonyos részein hipp-hopp lehet egy semleges-izraelbarát képződmény, mint amilyen most Jordánia. Veszélybe kerülhetnek az iraki pozíciók. Vagyis Biden (illetve Antony Blinken) könnyen kerülhet olyan tárgyalási pozícióba, amelyben ténylegesen el tudja érni Irán nukleáris leszerelését. Az izraeli atom? Arról már minden arab országban tudják, hogy azt Izrael nem akarja használni, és tényleg nem akarja.
Összességében tehát Izrael egy keményet lépett ezzel a csapással, de ez nekik szokásuk. És amit csináltak, végiggondolták, és alighanem arra jutottak, hogy ezzel a támadással Iránon kívül mindenki hallgatólagosan egyetért, és hallgatólagosan örül is neki.
