Több kérdés érkezett, hogy mit gondolunk arról, hogy a Twitter, a Facebook, az Instagram (és azóta még több egyéb közösségi felület) lelőtte Donald Trump fiókját, és hogy ugyanekkor a Parler nevű altright Twitter-alternatívát a Google és az Apple is kiveszi az alkalmazásboltjából.
Trump letiltásának kérdését bontsuk ketté, mert külön kérdés, hogy jó döntés volt-e, és hogy jó-e az, hogy a Twitter és a többi tech giant döntött.
A lelövés helyessége ellen nehéz érvelni. Hívei természetesen a balliberális médiaterrort emlegetik, amely elhallgattatott valakit, aki veszélyeztette a pozícióikat.
Trump szociálmédia-tevékenysége alapvetően hozza azt amit a való életben is csinál. Ez nem csoda, 60 éves kora körül kezdett hozzá, ez a korosztály általában nem hoz létre mindenféle perszónákat, legfeljebb az agresszióját éli ki kicsit szabadabban. Ennek megfelelően amit a twitteren csinált, az hencegés, hülyeséget beszélés, marhaságok megosztása, amely nekem meg még egy csomó finnyás értelmiséginek nem tetszik, a szavazóbázisnak meg igen. Persze, mindenféle hagyományt megtör, hogy az amerikai elnök egy marhaságokat írogató boomer módjára posztolgat, de ez nem olyan dolog ami miatt bárkit le kellene tiltani.
A választások után, miután az összes létező jogi lehetőség leketyegett, akkor bizony nekiállt az alkotmányos rendet veszélyeztetni azzal, hogy a fanatikus rajongóit elkezdte heccelni. Amikor nyilvánosságot kapott hogy hívogatja az alkotmányra felesküdött hivatalnokokat (elfelejtve, hogy ő maga is az) hogy egy kétszer megszámolt, bíróság előtt jóváhagyott tagállami választásban “találjanak” neki szavazatokat, akkor konkrét bűncselekményre bujtott fel. Aztán elkezdte presszionálni az alelnökét, hogy az újraszámolt, bíróságok által végigtárgyalt szavazati eredményeket küldje vissza, majd amikor az alelnökről kiderült, hogy nem akar börtönbe menni és/vagy megbélyegzettként élni, akkor fogta magát és kiment a Fehér Ház elé szónokolni.
Mivel járvány van ott is, tél van és hideg, teljesen világos, hogy egy ilyen tüntetésre csak a legfanatikusabb rajongók mennek ki, akik tényleg azt hiszik, hogy a világvége ellen kell küzdeni, és nem arról van szó, hogy egyszer volt Budán kutyavásár, és porszívóügynök-módszerekkel nem lehet két választást nyerni. (Hogy az FBI ezt miért nem gondolta végig, az egy nagyon-nagyon jó kérdés.) Ezen a tüntetésen pedig beleheccelte a fanatikus rajongóit abba, hogy megpróbálják az ülésező törvényhozást a működésében megakadályozni. Nem kell különösebben a véresszájú ügyész fejével gondolkodni, hogy oda jussunk, hogy a választóinknak handabandázni oké, a választókat az állam alkotmányos rendjének megzavarására felbujtani nem oké.
Ez persze csak az én véleményem, és itt át is válthatunk a következő kérdésre.
Még mielőtt a Twitterrel és társaival foglalkoznánk, nézzük meg, hogy hogyan dönt egy bíró, és miről dönt egy bíróság és hogyan dönt egy parlament. A három hatalmi ág közül egyedül a törvényhozó az, amelyik viszonylag kevés normához van kötve. Tulajdonképpen csak egyhez, az alkotmányhoz, de azt is átírhatja, van ahol könnyebben, van ahol nehezebben.
A jog- és államtudomány legősibb kérdése, hogy a jogalkotó van-e szabályokhoz kötve, teljesen mindegy hogy ezeket a szabályokat Istentől, a Természettől vagy a Józan Észtől eredeztetjük. Erre a kérdésre lehet igennel is válaszolni, azzal indokolva, hogy ha ilyen szabályok nem lennének, akkor a jogalkotó bármilyen szörnyűséget is törvénybe iktathatna. Az ellenérv viszont az, hogy a szabályokat máson számon kérő embert bírónak hívjuk.
A bírónak megadjuk a hatalmat, hogy önállóan, utasítás és számonkérés nélkül döntsön, miután megesküdött rá, hogy a szabályok és csak a szabályok figyelembe vételével fog dönteni. Ugyanakkor tudjuk, hogy tökéletes bíró nincs, és minden bírót vezetnek az érzelmei, a világnézeti meggyőződése, a szimpátiája.
Ha tehát a törvényhozó hatalom felé túlzott bírói kontrollt teszünk, akkor azt kockáztatjuk, hogy bíró vagy bírók kénye-kedve (természetesen a gondos szabályértelmezésbe csomagolva) fogja korlátozni a nép választott képviselőit és ezáltal a népakaratot.
A népakarat néha viszont téved. Sőt sokszor. A demokrácia ugyanis nem azt ígéri, hogy jó szabályok lesznek hozva, hanem azt, hogy nem lesz egy király, aki Isten nevében azt csinál amit akar, hanem a nép határozhatja meg a szabályokat. A nép képviselőket választ, akik aztán a nép kegyeit keresik, hogy négyévente újra bizalmat kapjanak.
Ennek egyik következménye a kivárás. Vagyis a nép kegyét kereső politikusok szeretnek biztonsági játékot játszani. Kiváló példa erre az amerikai politikusok elhatárolódása Trumptól. Mind tudta, hogy meg kéne tenni, viszont megvolt az esély rá, egészen sokáig, hogy Trump nem bukik meg. Utána lehetséges volt, hogy Trump igazán nagy balhé nélkül bukik meg. Mivel nagy balhéval bukott meg, nem volt más választás, mint látványosan elhatárolódni tőle, de az utolsó pillanatig kivártak vele, mert tudták, hogy ezzel szavazatokat lehet veszíteni. Az igazán rutinos politikusok (mint amilyenek az amerikában szenátorságig jutók) nem szeretnek kezdeményezni, annál jobban szeretnek utóbb valami sikeres dolog kezdeményezőivé kozmetikázva lenni. Hasonló hatása van a kompromisszum- és alkukényszernek, ami megint oda vezet, hogy a nép választott képviselői nem épp a leggyorsabb döntéshozók. De pont ezek a tényezők azok, amelyek megakadályozzák kizárólag egyéni meggyőződésen vagy az Egyedül Helyesnek Tartott Elveken alapuló döntések meghozatalát. Mellékhatásuk, hogy ettől a döntési folyamat kaotikus és lassú.
Van tehát egy olyan hatalmi águnk, amely (viszonylag) gyorsan és (elvileg) előre ismert szabályok alapján és kiszámíthatóan dönt, és egy másik, amelyik lassan, kaotikusan és rapszodikusan, viszont cserébe a nép akaratának (elvileg) megfelelően.
Persze mindenről megkérdezni a népet fárasztó dolog, ezért van a harmadik hatalmi ág, a végrehajtó, amely bizalmat kap a néptől, hogy a nép (képviselői) által alkotott szabályokat végrehajtsa.
A kormányzó hatalom fejének személye különleges, főleg Amerikában, ahol ez egybeesik az államfővel. Ugyanis az amerikai elnök nemcsak a végrehajtó hatalom vezetője, de a nép választott képviselője is államelnökként. Nagyon-nagyon alaposan kell vizsgálni, hogy hol van az a pont, amikor a bírói hatalomnak közbe kell vele szemben lépni, és különös alapossággal kell vizsgálni azt, hogy ez mikor mehet a személyével szemben. A kormány tagja, az államfő és a törvényhozás képviselőjével szemben ezért mindenütt kifinomult koreográfia van arra, hogy mikor engedik őket bíró elé.
Ehhez képest a Twitter meg fogja magát, és bumm, letiltja.
Ezt is szét lehet bontani. Az egyik megközelítés az, hogy a Twiterre (Facebookra, Instára, TikTokra stb.) teljesen magánjogi szemlélettel tekintünk. Vagyis azt mondjuk, hogy a Twitter egy magánvállalkozó szolgáltatása, mint egy kocsma, ahol a kocsmáros eldöntheti, hogy kit enged be meg kit nem. Kivéve persze, hogy nem döntheti el teljesen szabadon már a kocsmáros sem, hiszen számtalan diszkrimináció nem engedélyezett a kocsmáros számára sem, és a zártkörű kocsmában sem lehet olyat csinálni, ami a kocsmán kívül bűncselekmény, tehát a teljes szerződési szabadság ott sem érvényesül.
Trumpot azonban nem is azért tiltották le, mert olyasvalamit beszélt, ami nem tetszett a főnökségnek, hanem azért mert uszított. Itt jön képbe az a megközelítés, miszerint a Twitternek és társainak van felelőssége abban, hogy mi jelenik meg a felületeiken.
Elvárjuk hogy adjanak adatokat, ha pedofikokat, neonácikat és hasonlókat üldözünk, sőt azt is elvárjuk tőlük, hogy ezeknek ne adjanak teret. Ennek során szép lassan betagozódnak a jogrendszerbe. Viszont ez nem olyan egyszerű, ugyanis egyes jogrendszerek jobban engedik azt, hogy a bírói gyakorlat munkálja ki egyes területek jogi kereteit (az amerikai ilyen, mindenki fél a kártérítési perektől és ezért óvatos) más, tipikusan európai jogrendszerek pedig szeretnek szabályzatokat alkotni.
Miközben viszont elvárjuk, hogy a Twitter és társai találja ki, hogy kit és miket kell törölnie, felhördülünk, amikor törli Trumpot, akit, ha nem Trump lenne, valószínűleg már rég törölték volna. Vagy nem. Hiszen a Trump törlésén felhördülők és az annak örvendezők is joggal róhatják fel, hogy Trump ámokfutása már egy hónapja is ugyanilyen volt, ám akkor – nyilvánvaló üzleti érdekből – még eltűrték. És azonnal nekiesünk, hogy egy bizonyos nézetrendszer alapján (PC, ballib stb.) töröl valakit, akire viszont milliók szavaztak, pont azért mert ellene van annak a bizonyos nézetrendszernek.
Na akkor most szegény Twitter mit csináljon? Ők egy vállalat, akikre mindenféle üzleti etikai elvárások vonatkoznak? Ők a szólásszabadság felülete, akik a politikai közbeszéd szent érdekében mindent meg kell hogy engedjen? Ő egy házmester akinek mindent azonnal jelenteni kell? Vagy üzemeltetnie kell egy bíróságot, ahol van fellebbezés?
Ehhez viszont meg kéne határozni, hogy mi a Twitter és a Facebook. Ehhez el kellene dönteni, hogy szabályozni akarjuk-e a közösségi médiát. Ehhez válaszolni kellene arra a kérdésre, hogy oké, szabályozza törvény, döntsön bíróság, hány bíró kell a Facebook vagy a Twitter monitorozásához? Csinálja inkább rendőrség? Ki fizesse a rendőröket? Ki képezze ki? Vagy csinálja a Twitter de lehessen fellebbezni? Legyen ott a képviselőnek, elnöknek mentelmi joga? Várjon a Twitter a mentelmi bizottság összeülésére, vagy egy Trump-tweet amiben patriótázza a Capitoliumban őrjöngőket, az tettenérésnek minősül és rögtön el lehet járni?
Ezeket a kérdéseket viszont jobb esetben nem a bíró dönti el, hanem a törvényhozás. Ehhez törvényeket kéne alkotni. Lassan, kaotikusan, szinte biztos, hogy elsőre rosszul.
Akár szimpatizálunk tehát ezekkel a közösségimédia-óriásokkal, akár nem, azért az látszik, hogy ebben az esetben nem tudnak jót lépni. Egyszerre várjuk el tőlük a demokrácia védelmét úgy, hogy nem szólnak bele, és nem fojtják bele a szót senkibe, de ugyanekkor egyszerre várjuk el tőlük a “kulturált” közbeszéd fenntartását, a hülyék kordában tartását. Mégis mit kezdjenek Trumppal? Ő most okoz káoszt, nem öt év múlva, ameddigre a törvényhozás majd kiérleli a megoldást. Nehéz kérdés.
