Azokat a büntetőügyeket, ahol nincs valamilyen nagyon megrázó emberhalál vagy más hasonlóan véres részlet, kicsire és nagyra is lehet fújni. Hivatalosan a közvéleménynek és a társadalmi nyomásnak semmi köze nincsen ahhoz, hogy mi kerül a vádiratba, a politikának meg aztán végképp semmi. Mondja a tankönyv. A valóságban az igazságszolgáltatás a társadalom része, így hatnak rá a társadalmi folyamatok és erők.
A “csengeri örökösnő” vagy a “karcagi brókernő” ügye nézhető teljesen egyszerűen úgy, hogy valaki kitalált egy jó sztorit, amit kellő számú embernek bemesélt, azok odaadták a pénzt, nem kapták vissza, ez így csalás, köszönjük szépen, lehet oszolni, ne bámészkodjanak itt kérem.
A másik véglet minden kis nüansz felderítése, a túlnyomozás. Ha minden ügyben minden felelőst, mindig ki akarnánk nyomozni, sose lenne vádirat, mert évek múlva is még menne a nyomozás annak a felderítésére, hogy vajon a benzinkutasnak kellett-e tudnia,hogy lízingcsalásból származó autókat tankol minden nap a benzinkúton. De szempont az is, hogy van olyan kis hal, akit éppen be lehetne vádolni valamilyen pitiáner dologgal, de akkor vádlottként megtagadhatná a vallomást. Tanúként meg kötelező neki énekelni. Arról nem is beszélve, hogy nagyjából minden 3 plusz vádlottal hozzá lehet csapni az ügyhöz még fél év tárgyalást.
Olyan is van, és ez nagyobb baj, hogy valakit “egyéb” szempontok alapján hagynak ki. Ilyenkor aztán megy a találgatás. Miért hagyták ki XY-t? Valakinek a valakije? Más ügyben “énekelt”. Leszólt valaki az ügyészségre?
Az, hogy végül ki ül a vádlottak padjára, és ki nem, az tehát minden, nagyobb terjedelmű ügyben bonyolult kérdés. A bíró azonban nem foglalkozhat azzal, hogy valaki másnak is ott kéne ülnie, az ő dolga a vádlottak ügyének elbírálása.
Gondolom senki nem lepődik meg azon, amikor azt írom, hogy a társadalmi pozíciónak, a politikai hatalomnak van köze ahhoz, hogy az emberrel hogy bánik a hatóság. Általában minél kisebb helyen zajlik a nyomozás, annál könnyebben szembesülhetünk azzal, hogy a vádban valakit nagyon körül kellett írni.
Az ilyen vádiratok aztán úgy néznek ki, mint a régi szovjet pártfotók, ahonnan néha egy-egy elvtárs eltünedezett, de mindenki tudta, hogy ott valakinek még lenni kéne.
A csengeri örökösnő ügyében kívülről nézve is látszanak hiányzó elemek. Nyilván a legfelkapottabb: mi volt Kósa szerepe? Ugyanakkor ez kevésbé fontos, hiszen Kósa cselekedeteiben a kiszivárgott adatok alapján nehéz rátapintani a könnyen bizonyítható, nyilvánvaló bűncselekményre.
Fontosabbak azok a kérdések, amelyeket az örökösnő védője, Helmeczy László a korábban megosztott videóban is feltesz. Hogy van az, hogy egy nyelveket nem beszélő embernek jó angol, német, francia nyelven megírt levelezés áll a rendelkezésére? Honnan van az? Ki írta? Az “örökösnő” hogy, mikor, kitől jutott hozzá ezekhez?
Az ügyésznek ilyenkor már vernie kéne az asztalt, hogy a rendőrök derítsék ezt ki, hiszen lehet, hogy itt kiterjedt csalóhálózat van, és lehet még vádlottakat találni. Az ügyészség dolga pedig az, hogy a bűnözőket kivonja a forgalomból. Márpedig itt lehet hogy több bűnöző, okirathamisítók, sőt csalók vannak szabadlábon. A védő dolga meg az, hogy ezt a folyamatot azért forszírozza, mert kiderülhet, hogy az “örökösnő” vagy maga is becsapás áldozata, vagy ha ezt a naivitást nem nézzük ki belőle, akkor is sokkal kisebb szereplő, nem pedig az ügy fővádlottja.
Kapcsolódó kérdés: mi van a pénzzel? Csalásos ügyekben a pénz ritkán szokott meglenni. Nem is annyira az a kérdés, hogy megvan-e még, hanem az, hogy hova ment. Olyan 100-150 millióig el lehet mulatni az alatt a viszonylag rövid idő alatt, ameddig egy ilyen lufi kipukkan. Egy-egy nagy Merci, vidéken valami menő ház, egy jó kis kéthetes allinkluzívötcsillag, ezúttal nem törökbe’ hanem seszelbe’, néhány értelmetlen luxuscikk, és csak úgy röpködnek a tízmilliók. Viszont százmilliókat elkölteni úgy is bajos, ha közben zajlik a klasszikus lyukat lyukkal tömünk művelet, vagyis a türelmetlenebb hitelezőknek visszacsorgatás.
Bizonyos összeg fölött viszont óhatatlanul előkerülnek olyan vádlottak, akik nem vettek valamit észre, amit észre kellett venniük, és közben azért nekik is lett egy új autójuk, a gyerekük előtörlesztette a lakáshitelét, ilyesmi.
A gond ott van, hogy ilyen vádlott kétféle lehet. Az egyik akit megkentek, a másik pedig aki valamilyen oknál fogva kapott a pénzből. Hogy ez jutalék, védelmi pénz vagy mi, azt ki lehet nyomozni. Csak ekkor jönnek a falak. Az első fal az, hogy ezek az emberek sokszor olyanok, akik fel tudnak hívni más embereket. Aztán szünet…szünet…még mindig szünet…senki nem lép kapcsolatba senkivel…majd a nyomozót behívja a felettese és röviden értésére adja, hogy ez a nyomozási irány nem vezet sehova, abba kell hagyni.
A másik fal az, hogy ha ezen a vonalon tényleg végigmennek, akkor olyan ügyet fognak belőle csinálni, amely elviszi a fél megyei elitet, ha telefonál, ha nem, és a közvélemény azt fogja látni, hogy itt kérem óriási disznóságokat csinált rengeteg ember, mert az hitte, hogy itt mindent szabad, az ügyészség meg ölbe tett kézzel nézte. Kell ez? Nem kell. Na ugye. Ne forszírozza, főhadnagy.
Vádat emelünk egy ember ellen és igyekszünk úgy csinálni, mintha nem vennénk észre, hogy tisztázni kellene, hogy mit keres ebben a disznóságban a helyi kormánypárti nagykutya. Nem foglalkozunk azzal, hogy az ügy esetleg nemzetközi, vagy hogy valami még nagyobb disznóságot fed el.
Ja, hogy ha tisztáznánk, akkor súlyos bűnözők kerülhetnének terítékre? Lehet, de az biztos, hogy előbb mi kerülnénk terítékre, még egyszer mondom, hogy ne forszírozza főhadnagy. Ja, hogy esetleg kiderülne, hogy nem az örökösnő a főkolompos? Így járt. Ne forszírozza főhadnagy.
A befejező részben az ügy politikai hatásaival foglalkozunk. A képen a rendőr főhadnagyi rangjelzés látható. Nem tudjuk, hogy eljárt-e főhadnagy a csengeri örökösnő ügyében, ha esetleg igen, kijelentjük, hogy a “főhadnagy” kifejezés használata kizárólag illusztrációs céllal történt, konkrét személyre nem utaltunk vele.
