Olvasom, hogy az egészségügyi szolgálati viszonyt szabályozó törvény készülő végrehajtási rendeletébe készülnek azt beleírni, hogy a nőgyógyászok csinálhassanak magánrendelést kórházi eszközökön.
Ez a hír néhány gondolatot felvet a jogállamról, amelyeken érdemes tán azon túl is gondolkodni, hogy a szemét nőgyógyászok megint szanaszéjjel keresik magukat.
Amikor jogállamiságról, a jogállam tartalmáról gondolkozunk, akkor nagyon fontos dolog a jogalkotási folyamat átláthatósága. A jogszabályok megalkotása ugyanis sokkal összetettebb dolog annál, hogy hogy a parlamentben 50+% vagy kétharmad elfogadja és holnaptól be kell azt tartani.
Persze kellően nagy erőszakszervezettel bármilyen jogszabályt be lehet tartani, de intő példa, hogy Észak-Koreában, ahol átnevelő tábor jár a dél-koreai rádió hallgatásáért, az emberek hallgatnak dél-koreai rádiót, és virágzik a kínai áruk csempészete is.
A működő jogállam egyik fő ismérve, hogy egyensúlyban van a jogalkotás két célja:
- a világjobbító voluntarista cél (az okos kormány megmondja a buta polgároknak, hogy mitől lesz nekik jobb és például betiltja a műanyag zacskókat vagy emeli a cigi árát)
- és az állampolgárok rendezett élet iránti vágyának kielégítése (ha a polgárok átlósan járnak keresztül a parkon, ahelyett, hogy körbe mennének, akkor a kitaposott ösvényt leaszfaltozzák, raknak mellé lámpákat, padokat és bokrokat, és felhagynak a polgárok csesztetésével a fűre lépni tilos megszegéséért)
A voluntarista jogalkotás egészen sokáig működőképes tud lenni, ha kellően erős közjogi felhatalmazás (kétharmad) és kellően erős intézményrendszer (rendszerhű ügyészség, hivatalok) támogatják, és persze milliárdokat költenek marketingre.
Előbb-utóbb viszont az lesz a polgárok nem megkérdezésének a vége, hogy a jog és a valóság (vagy ahogy Hans Kelsen mondta: a sein és a sollen világa /sein: van, sollen: kell lennie/) eltávolodik egymástól. Szokásjogi struktúrák jelennek meg.
Kiváló példája ennek az új polgári perrendtartás, amely előírt egy csomó fontos és modern dolgot. Csak épp olyanok írták, akik még egyszer sem égtek a tárgyalóban, mint a Reichstag, mert kiderült, hogy a saját ügyfelük csúnyán megvezette őket. Vagy épp bíróként nem szembesültek azzal, hogy Pista bácsi alapos kikérdezésre olyanokat mond, amelyre egyik fél se számíthatott.
Ezért aztán az új Pp-t kb minden bíróságon az okosabb-tapasztaltabb bírák megrágták, a többi bírónak szamárvezetőket raktak össze és kialakult minden bíróságon egy egész jól használható gyakorlat. Csak minden bíróságon másfajta. Nesze neked jogállam, ahol a polgár a Mátészalkai Járásbíróságon pont ugyanarra számíthat, mint a Zalaegerszegi Törvényszéken vagy a Szegedi Ítélőtáblán…
Ennek a sein-sollen szétválásnak a sarkított példája a magyar politikával kapcsolatban sokszor használt jelenet a Bukás c. filmből, amikor a Führer a bunkerben még alakulatokat vezényel jobbra-balra, amikor azok már régen azzal vannak elfoglalva, hogy a nőket és gyerekeket mentsék az előrenyomuló Vörös Hadsereg elől.
A jogalkotásban tehát mindig figyelemmel kell lenni arra, hogy az életnek azon a területén, amelyet szabályozni akarnak, társadalmi és gazdasági struktúrák vannak. Például a ha van reggeli vonat, akkor ehhez kapcsolódóan egy egész falu igazítja életét a menetrendhez. Vagy ha van lehetőség a kórházban magánrendelni, orvosok és betegek élete épül arra, hogy az orvosnak nem kell vizsgálóasztalt vagy röntgengépet vásárolnia. Lehetne másképp is, akkor az orvos hitelt vett volna fel a röntgengépre, melynek törlesztését kifizettetné a pácienseivel. Ez is, az is működő megoldás, csak ha egyikről hirtelen áttérünk a másikra, akkor az zavarokat fog okozni.
De a jogalkotásban sokszor (bár messze nem annyiszor, ahányszor ezt Orbánék alkalmazzák) az is szempont, hogy a szakadékot két kicsi ugrással nem lehet átugrani. A fejlődés és azon belül a jogfejlődés sokszor jár azzal, hogy az állampolgárt ki kell ugrasztani a komfortzónájából és építeni kell arra, hogy majd szépen megszokja amit kell.
Ilyen például amikor egy csapásra tiltják meg a dohányzást a kocsmában. Szemétség a dohányosokkal? Igen. Megszokták? Igen. Csak az ilyen rendelkezéseknél mindig számítani kell rá, hogy elindul a veszett kiskapu keresés. És megint jön a kényszer-komfort egyensúly. A kocsmárosnak nem éri meg bevállalni a büntetést, a dohányosnak nem nagy fáradság kimenni a ház elé bagózni, így végül betartják a szabályt.
Magyarországon az elmúlt tíz évben viszont a jogalkotás nagy része ebben a hirtelen parancs rendszerben zajlik. Ennek közjogi háttere az, hogy lebontották a jogalkotást lassító és gondolkodásra kényszerítő akadályokat. Nincs szükség hosszas parlamenti vitára, több olvasatban tárgyalásra, módosító indítványokról vitára, egy formális bizottsági szavazás előzi meg a végszavazást és már kész is a törvény.
Ez már akkor is aggályos volt, amikor voltak jogalkotási szakemberek a Fidesz közelében. Mostanra nagyjából generációváltás zajlott le, és elmentek a használható szakemberek, mivel elegük lett a hülye parancsok végrehajtásából. Ennek eredménye a “hatályban van de nem alkalmazható” jogszabály, mint a korona-rendeleteknél. (gyk. a hatály fogalma arra ad választ, hogy a jogszabály alkalmazható vagy sem).
Az egészségügy átalakításánál érthető, hogy a machetével a dzsungelben utat vágó módszert alkalmazzák, mert sok olyan struktúra van, amely ellen a machetén kívül még talán a napalm lehetne alkalmas eszköz. Csakhogy maga az egész egészségügy ilyen.
Az egészségügy nagyon igényli a bizalmat és a kiszámíthatóságot. (ezek ugye a jogállam alappillérei is egyben). Mivel azonban folyton át- és leszervezik, az emberek egyre kevésbé bíznak abban, hogy ha megbetegednek, az egészségügy el fogja őket látni. Ennek eredményeképp társadalmi és gazdasági struktúrák épülnek, amelyekben a polgárok jobban bíznak, mint az állami megoldásban.
Ez a struktúra egy furcsa hibrid, amelynek ezernyi anomáliája van, a szülészeten megjelölt “szignált” és “közös” anyáktól kezdve az MR vizsgálat időpontjaival kufárkodó, egyébként a kórházigazgató szeretője nevén levő bedolgozó kft-ig.
Természetesen ezt megreformálni nagyon jó ötlet, csak számolni kell azzal, hogy itt az államban senki nem fog bízni. Ráadásul az orvosok kezében nagyon erős ütőlapok vannak, hiszen nem lehet kiskatonákat, közmunkásokat, vagy gyorstalpalón átképzett miniszteri biztosokat vezényelni a helyükre.
Tovább bonyolítja a helyzetet, hogy az orvosok magas társadalmi presztízse sok helyen fontos politikai szereplővé teszi őket. A nagy kórházak igazgatója 10 év NER után mindenütt megbízható pártember vagy a párttal nagyon jó kapcsolatokat ápoló ember. Ő maga is sokszor fontos eleme a helyi politikai életnek, de ami fontosabb, a többi orvos elvárja tőle, hogy “kilobbizzon” dolgokat. Sokszor ráadásul ő maga is haszonélvezője a kórház “félmagán” működésének. A nagy egészségügyi reform magában hordozza azt a kockázatot, hogy a helyi fidesz alól kiesik helyben egy fontos támogató. Persze erőszakkal rövid távon ez kezelhető, de nem örökké.
A vége egy olyan helyzet, amellyel a nagy Szovjetunió szembesült a pangás éveiben. Moszkvából időnként megjött egy komisszár rendet rakni, de egyre kevésbé tudott a helyi túlélési viszonyokba beleszólni a központi vezetés, egész addig, ameddig kiderült, hogy valójában az egész szétesett.
Az egészségügy reformja kapcsán nálunk is ez fenyeget. Az egész ott indul és ott végződik, hogy ha nem lehet jogállami módszerekkel jogot alkotni, akkor előbb-utóbb olyan jogszabályok születnek, amelyeket a polgárok nem tartanak be és szép csendben megszűnik a joguralom.
A joguralmat persze ideig-óráig lehet parancsuralommal pótolni, de egész pontosan csak addig, ameddig nem lesz túl kényelmetlen betartani a parancsot. Onnan két út visz tovább: az egyik a forradalomba, a másik a pangásba. Magyarország ez utóbbin halad.
