Visszatérve a túlélős posztokhoz, ami egyelőre ötlet szintjén létezik, írtam valamiféle bevezetőt.
A játék (ez a címe)
Nehéz utólag meghatározni, hogy pontosan hol és mikor kezdődött az a nem éppen kanyaroktól és bukkanóktól mentes ösvény, amire életút címén tévelyedtem, de a sok érdekes esemény közül, amelyek alakították a gondolkodásomat és világnézetemet, hirtelen a következő történet jut eszembe. …talán pár dolgot megmagyaráz.
A sztori
…már harmadik napja tapostam a havat az Alacsony-Tátra gerince felé, amikor beütött a basszameg, becsengetett a fagyos nekedannyi.
De nézzük csak sorjában…
December közepe volt. A körülmények nem voltak éppen ideálisak. Nem mintha különösebben hideg lett volna, vagy fenyegető fellegek tornyosultak volna a fejem felett, semmi ilyesmiről szó nem volt. Egyszerűen, és nem teljesen meglepő módon a kisebbik Tátra lankáit hó borította. Sajnos eléggé sok, részben frissen hullott hó. Tulajdonképpen már akkor pontosan felmértem a lehetőségeimet, amikor három nappal korábban leszálltam a buszról Donovalyban: esélytelen végigmenni a gerincen az elkövetkező napokban. Csak hát voltak itt egyéb körülmények is. 21 éves voltam, pár hónapja szereltem le a sorkatonaságtól. Nagyon hiányzott a kaland az életemből, nem kevésbé a hegyek – a kövesdi határőr őrs tornyából tiszta időben látni lehetett a Schneeberget (kínzás:() Kezdenem kellett magammal valamit mielőtt megőrülök. A kilencvenes évek közepe még azon időszak volt, amikor nem a Meteoblue, az YR, vagy a Bergfex prognózisait böngészte az ember (nem léteztek még). Egyszerűen összepakolta a cókmókját, odament a hegyhez azzal a nem túl kidolgozott stratégiával, hogy maj’ meglássuk.
Utóbbiból szinte törvényszerűen adódott, hogy ha már ott álltam Reinhold Messner jelmezben Donovalyban, akkor valamit csinálnom kellett, meg kellett néznem kicsit közelebbről is azokat a hólejtőket.
Alapos megnézés sikeredett belőle…
Az első nap nem volt könnyűnek nevezhető, a gyanúsan lavinaveszélyes részeket a fenyvesek között, combig érő hóban voltam kénytelen kerülgetni. A módszer előnye az, hogy biztonságos, hátránya pedig a megtett távban mutatkozik meg leginkább, illetve eléggé megeröltető. Fogalmam sincs mennyit haladtam (nem sokat) estig. Az éjszakát valami cúgos pásztorkunyhóban töltöttem, ahol nem volt különösebben hideg, de az időnként begörcsölő combjaimnak köszönhetően alvásról azért erős túlzás lenne beszélni.
A második napon a túra részben egy szélnek kitettebb gerincen vezetett. Itt elfogadhatóak voltak a hóviszonyok, de az erős, csípős szél, a kialvatlanság miatt azért baromi gyorsan nem haladtam. Az éjszakát a sátorban töltöttem, az időnként még mindig görcsölő izmok ellenére értékelhető mennyiséget aludtam. Reggel hóolvasztás, leves, tea…
– Na, itt egy kis kitérő a hegyi gasztronómia kedvéért. Talán Kurt Diemberger (de az is lehet, hogy Xántus János) írta le – ha nem is szó szerint így – a magashegyi étkezés egyik legfontosabb alapvetését. A főétellel kezdjük, majd az alaposan kikanalazott csajkában megfőzzük a levest, legvégül pedig a forró tea következik. A rítus záró aktusként az edényt szájával lefelé fordítva egy lapos sziklára helyezzük, kicsepegtetjük. Hogy miért ez a szokatlan sorrend? A válasz kézenfekvő: így megússzuk a mosogatást. –
…tehát akkor a harmadik nap. Ragyogó napsütés, nem volt hidegebb -5 foknál, a hóviszonyok már-már ideálisnak voltak mondhatók. Egy darabig. Kora délután egy olyan szakaszhoz értem, ahol a ki tudja hány méteres hóréteg tetején egy 5 cm-es firnesedett kéreg alakult ki, ami kiválóan alkalmas a túrabotos trappolásra egészen addig, amíg be nem szakad az ember alatt. Eleinte minden huszadik lépésnél süppedtem combközépig a hóba, kicsit később 10 lépésenként derékig. A firnréteg vékonyodni érződik – vontam le a logikus következtetést. Sebaj, 10 lépésenként kikecmeregni egy havas veremből bár rettentően kimerítő, de még belefér. …ha jobban belegondol az ember, öt lépésenként sem tragédia.
És akkor bekövetkezett az, ami már az elején is biztosan sejthető volt.
Hónaljig, Vazzeg. Egy közel 30 kilós hátizsákkal a hátamon. Maga az érzés egy végtelenített, igen cifra káromkodással írható le, de még ez a legkellemesebb része az eseménynek.
A stációk
– Válogatott trágárságok közepette megpróbáltam szilárd felületet találni a lábaim alatt, miközben arra is figyeltem, nehogy mélyebbre dolgozzam magamat a hó fogságában. Biztosan volt ilyen felület, csak hát méterekkel mélyebben.
– Mérhetetlen düh kerített hatalmába – mindenki és minden hibás volt. Trágárságok addig ismeretlen kombinációi jutottak eszembe.
– Kicsit lenyugodtam, majd gyorsan elemezni kezdtem a kialakult helyzetet: a települések már, a sípályák pedig még nagyon távol vannak. Egyedül vagyok, kurvára egyedül. …és hát finoman szólva is eléggé kilátástalan a helyzetem.
– Eljutottam a racionális, és sajnos hibátlan következtetésig: néhány óra alatt ki fogok hűlni, ennyi volt, lejárt a lemez, A B-oldal utolsó számát hallgatom, leteszem a kalapot, kicsengettek, a könyv végére értem, finish, ende, konyec filma…
– három napnyi fáradtság, kimerültség és fájdalom egyetlen szempillantás alatt gyűrte maga alá a pár másodperce még erősnek gondolt testemet és lelkemet. Minden begörcsölt, ami görcsölni képes. Fáztam, remegtem. Hasogatott, nyilalt… Üvöltöttem, miközben tudtam, senki nem fogja meghallani. Ez a stáció eltart egy darabig, de semmi nem tarthat örökké. Végül a test, a lélek és a szellem is elcsendesedik.
– Jégkristály alakjában jelent meg. …mondanám, ha bármiféle istenhitre vagy szakralitásra fogékony lennék. Történt ugyanis, hogy apatikus állapotomban a környezetem megfigyelésével kezdtem elütni az időt. Hülyén hangzik, de mintha élesebben láttam volna, javult volna a hallásom, az érzékelés addig ismeretlen kapui tárultak volna ki előttem. Szokatlanul élessen láttam a közeli fenyő hóból kikandikáló csúcsán képződött jégkristályokat, elmerültem a tátrai szél muzsikájában, vizslattam a tájat.
– Gyönyörű volt. Leírhatatlanul gyönyörű. Arra gondoltam, hogy ezt még akár órákig is nézhetem, ennél jobbat pedig kívánni sem tudnék magamnak – Szerencsés vagyok, és tulajdonképpen boldog is (néhány apróbb kellemetlenségtől eltekintve). A lótuszülésben meditáló buddha egy hisztis idegbetegnek számított hozzám képest ezekben a percekben. Persze a legkevésbé sem szakrális és istenhitre alkalmas mivoltomnál fogva tudtam, hogy ez az érzés bár nagyon kellemes, mégis mese. Kamu, mint a Mikiegér – ha lassan is, de éppen haldoklom.
– Végtére is lényegtelen, mi is történt, hiszen a lényeg az, hogy megnyugodtam. Mivel reggel alaposan bezabáltam, a fütőérték biztosítva volt. …kezdjünk tehát agyazni – gondoltam magamban. A görcsök oldódtak. Remegés, fájdalom, nyilalás alábbhagyott. Mintha némi erőt is éreztem volna magamban. Jelentősége nem igen volt annak, hogy mit csinálok, tehát akár hozzá is foghattam valami hasznosabbnak annál, hogy nézegetem a csodás tájat.
– A megoldás viszonylag egyszerű, ha az embernek van hozzá ereje (tanítják is). Óvatosan – anélkül hogy eltűnnél a feneketlen lyukban – leoperálod a hátadról a zsákot, aminek eléggé nagy a felülete ahhoz, hogy megtartsa a megkérgesedett hóréteg, lefekteted magad előtt keresztbe, majd felmászol rá. Nyilván ezt karból kell megoldani, a lábaid a semmiben kalimpálnak, tehát nem akkor érdemes megpróbálni, amikor már teljesen legyengültél.
(…ugye ha ezt a bekezdést az első stáció elé helyezzük, a többi teljesen feleslegessé válik. A Biblia nem tankönyv – mondhatnám 😀 😀 :D)
…rókaregeróka, sikerült a mutatvány, ott hasaltam a hátizsákon. Most már _csak_ valahogy le kellett jutnom a civilizációig.
– Az Alacsony Tátra déli oldalán húzódik egy vasútvonal, ami mentén apró falvak sorakoznak. Más opció nem nagyon volt, nem volt min hezitálni. A dolog árnyoldala, hogy több méter mély, puha havon keresztül vezetett oda a nem éppen rövid út, ami gyakorlatilag járhatatlan volt. …abban az esetben persze, ha az ember járni próbál rajta, de lehet tulajdonképpen úszni is – ráfekszik az ember a lejtőre, majd a hátizsákot maga előtt lökdösve, nem túl gyors ütemben szépen tempózik a legközelebbi faluig.
– Az éjszaka közepére a faluig ugyan nem értem el, de pár kilométerrel előtte bekúsztam egy szénával dugig tömött pajtába. A szent család éppen nem volt otthon, így szégyenérzet nélkül befúrhattam magamat a puha, meleg halomba, ahol jóízűen aludtam reggelig.
– Másnap viszonylag kipihenten ébredtem. Leves, tea, majd irány a falu szélén a vasútállomás. No name falu – Besztercebánya – Budapest Keleti pu. A Keletiben a takarítónő ébresztett fel, hogy akkor most má’ ne itten alugyak, me’ ez nem szálloda. Röhögtem. Napok óta először röhögtem indokoltan és jóízűen.
– Juszt se lesz tizenharmadik és tizennegyedik stáció. Ennyi a sztori, kár lenne tovább nyújtani.
Na, de miért kellett ezt elolvasni? Hogy jön ez ide?
A sztori abból a szempontból érdekes, hogy bár nem az első, nem is az utolsó necces és sötét történet volt az életemben, de ez volt az, ami után elgondolkodtam rajta, miért alakulnak ennyire hasonlóan életem kalandosabb pillanatai.
Azt engedjük el, hogy hülye voltam, a jövőben majd nem keverem magamat szarba. Persze megfontoltabb lettem, ekkora kulimászba már nem kerültem az utóbbi években, de azért nem eléggé nagy ívben kerülöm a bajt, ez van. Lapozzunk. Maguknak a kikecmergéseknek a mechanizmusa sokkal érdekesebb, kiterjed az élet más területeire is.
A hegymászók és hasonló kalandsportokat művelők időnként hajlamosak túlértékelni ezeket a kalandokat. Megpróbáltatás, kihívás, küzdelem kifejezésekkel illetik, ami persze nem alaptalan. De hol van ez ahhoz, amikor nyolc éven át napi három órát kell gyalogolni az iskoláig és onnan vissza, nem tudsz ruhát, ételt venni a gyereknek, nincs ivóvíz a faluban, nem tudod kifűteni a házat? Ezekhez képest a kalandsport nem több mint játék.
A játék viszont fontos.
A játék tanít. Véleményem szerint a tét lényegtelen. Hegymászás esetében esetenként (bár nem olyan gyakran, ahogy azt sokan gondolják) nagy, ritkán pedig a legnagyobb. Ettől még nem kevésbé játék.
A játék lényege három pontban leírható. Adott környezet, konkrét szabályok, cél.
Sakk esetén 8×8 mező a környezet. Szabály az, hogy a futó átlósan fut, a király egyet lép stb. Cél: kinyírni az ellent. A játékos nem foglalkozik a lényegtelen tényezőkkel – szemüveges-e az ellenfél, mekkora a páratartalom a helyiségben, mit evett reggelire. A konkrét célra összpontosít, tudomásul veszi az adott környezetet. Ismeri a szabályokat, megfelel azoknak – játszik.
…majd elfelejtettem a negyedik pontot. A játék soha nem kötelező.
Sajnos, vagy sok esetben szerencsére (máskülönben valószínüleg már annyi lenne nekem) én erre a viselkedésre tanultam rá. Eleinte ösztönösen és nyűglődés árán, a fenti eset után pedig tudatosan, és egyre gyorsabban voltam képes arra, hogy bármilyen problémát a játék szintjére redukáljak (majd később lesznek ezzel kapcsolatban vicces történetek), vagyis a célon, a körülményeken és a szabályokon kívül minden más tényezőt kizárjak. Ez persze nem mindig sikerül, a hétköznapokban nehéz meglátni a játék lehetőségét, de ha mégis alkalmazza az ember, gyakran működik. A dolog hátulütője az, hogy időnként a cél már nem is annyira fontos, maga a játék válik azzá. Azt gondolom, ez nem teljesen egészséges, nem is mindig praktikus (ehhez is van sztori), de minden esetben szórakoztató. …persze nem feltétlenül mindenkinek a környezetemben.
Tehát amennyiben én mindenféle történeteket írok meg a jövőben túlélési praktikák címen, soha nem szabad elfelejteni, hogy ez csak játék. Számtalan lehetőség közül kiválasztom azt, ami engem kikapcsol és szórakoztat. Az igazi küzdelem, a valódi harc a zsákfalvakban, a penészes és omladozó házakban, fűtettlen szobákban, aluljárókban zajlik. Semmi köze a játékhoz, sokkal inkább egy borzalmas tragédia.
Zene is van:
