A szokásos modell szerint Európa jövőjét belülről a francia-német viszony, (a Brexit után főleg), kívülről pedig az USA és Oroszország befolyásolja leginkább. Ezek közül Amerika úgy tűnik, hogy az előzetes várakozásoknak megfelelően, izolációs politikát folytat, ráadásul le van foglalva a Távol-Keleten. Oroszország minden megtesz az EU destabilizálásáért és ebben bőségesen talál partnereket. Vannak akiknek kicsit későn esik le, hogy egy orosz csapdába sétáltak bele (pl. a katalán Puigdemont) mások (mint Orbán Viktor) teljesen tervszerűen fogadják el az orosz befolyást, mint hatalmuk egyik támaszát.
Az EU motorja, a Párizs-Berlin tengely teljesen átalakult az utóbbi egy évben.
Emmanuel Macron sikert sikerre halmoz. Úgy tűnik, hogy munkaerőpiaci és gazdasági reformjaival szemben az ellenállás lankadóban van, szalonkommunista ellenfele, Melenchon nem tud igazi tömegeket az utcára vinni, de ami a fontosabb, nem is tud nekik mit mondani. Le Pen és nemzeti frontja nem heverte ki a botrányokat és a választási vereséget, és nem tud mit kezdeni a fiatal elnök lehengerlő stílusával.
A külpolitikában Macron – a mindenkori francia elnökkel szembeni elvárásnak megfelelve – önállóan és hatásosan lép fel. Még a nyáron a konkurens líbiai kormányokkal megállapodva mérsékelte az Olaszországra nehezedő migrációs nyomást.
A héten meghívta magához a sokak szerint fogolyként Szaúd-Arábiában tartott Szaad Hariri lemondott libanoni miniszterelnököt. Ha fogoly volt Hariri, ha nem, Rijádban mondott le és nem nagyon mozdult onnan. Macron meghívása határozott lépés volt a sakktáblán. Mohamed bin Szalman, az ifjú régens, aki a térség Macronja akar lenni, nem mondhatott rá nemet, ha nem akart máris egy szaddami értelemben vett jogtipró diktátornak látszani. Üzenet ez mindenkinek: Franciaország figyel, és Franciaország be akar és tud avatkozni.
Figyelemreméltó, hogy ezzel a húzással Macron olyan hatalmi helyzetbe került, amely helyzetet az oroszok és az amerikaiak csak aránytalanul nagyobb költekezéssel és veszéllyel voltak képesek elérni. Nem véletlen, ha a francia sajtó csak “mestervágásként” (un coup de maitre) emlegeti a dolgot (még akkor is, ha megkérdőjelezi, hogy jó húzás volt-e). Ez, Macron egyéb tetteivel (tárgyalások az irániakkal, az “arab Louvre” felavatása Abu Dhabiban) a francia választókban megerősítik, hogy tettrekész elnökük van, így, a mindig becsúszható nagy hiba lehetőségével most nem számolva, ki lehet jelenteni, hogy a francia elnök stabil, és a francia elnöknek kinyilvánított szándékai vannak az EU-val kapcsolatban.
Eközben Angela Merkel tegnap éjjel azzal volt kénytelen szembesülni, hogy a kiábrándító választási eredmény után a koalíciós tárgyalások is zátonyra futottak.
Christian Lindner diadalmenetben vezette vissza az FDP-t, a német liberális pártot a Bundestagba. (itt most az olvasó ne a szitokszóként Magyarországon használt liberálisra gondoljon, ez tényleg a gazdag német polgárság pártja, akik azt akarják, hogy az egész világon csináljon mindenki azt, amit akar, csak őket hagyják ki belőle). Úgy tűnik, hogy negyvenes éveiben járó fiatal politikusként esze ágában sem volt elhasználódni a régi erők mellett. (ezt egyébként minden ifjú magyar politikai erő figyelmébe ajánlom.)
Vagyis Lindnernek úgy tűnik, hogy a koalíciós tárgyalásokon nem tetszett a dolgokat a régi mederben továbbvinni akaró Merkel és a vele egyébként eléggé ellentétes vonalat vivő Zöldek várhatóan életképtelen partnersége, és nem akarta pártját az SPD sorsára juttatni.
Saját és pártja szempontjából tehát alighanem jó döntést hozott, ám ezzel Európa átalakulása vagy alkalmazkodása az új helyzethez, meg fog torpanni.
Ahogy azt már sokszor írtuk: az EU nagy előrelépései mindig egy határozott francia és egy higgadt német vezető közös munkájához kapcsolódtak.
A német vezető mögül viszont hiányozni fog most a megfelelő háttér, akár újraélesztett nagykoalíció lesz (Schulz, a szocdem vezető délután áll a sajtó elé) akár kisebbségi kormány.
Miért gond ez nekünk?
Macron tervei alapvetően egy kisebb, kétsebességes Uniót céloznak, az 1992 (Maastricht) óta lezajlott folyamatok újragondolását. Eddigi megnyilvánulásaiból annyit lehet tudni, hogy az Uniót politikailag erősíteni akarja (akár föderális irányba) annak érdekében, hogy a német gazdasági erőfölény hatásait ellensúlyozni lehessen. Ennek a törekvésének kedvez a Brexit (a legnagyobb különc, az örök kivétel kiszáll) és kedvez az, hogy több gazdag EU tagállam szeretne erősebb kontrollt látni a rengeteg kifizetett pénzért cserébe.
Viszont ebből az erősebb Unióból meg kihagynák a Kelet-Európai, Putyinnal üzletelgető, szabadságjogokat leépítő, viszont nagyon követelőző és a világ összes pénzét (osztrák és német vállalati segítséggel) ellopó, a német vállalatoknak nyakló nélkül kedvezményeket (és ezzel a francia, olasz, stb. cégekkel szemben versenyelőnyt adó államocskákat). Igen, tipikusan Magyarországot.
Mint korábban már írtuk, jelenleg a deal az, hogy a Kelet-Európai kupiban Németország tart rendet. Csakhogy nem tart rendet. Dühöng a korrupció, Putyin emberei lazán megúsznak bármit (ld. KGBéla), francia terroristák tűnnek fel egy oroszokhoz köthető rendőrgyilkos birtokán, erdogani tempókkal verik szét a demokráciát. Mindezzel még nem lenne (nyugati szempontból) gond, volt már ez a vidék orosz érdekszféra. Csakhogy mindezt az EU pénzéből csinálják.
Macron EU-terveinek tehát része kell, hogy legyen ennek a vidéknek a rendezése is.
A helyzet kulcsa nem Macronnál, hanem a németeknél van. Nem nagyon hagyhatják ugyanis, hogy Macron a német gazdasági érdekövezetet leválassza az EU-ról. Azért nem, mert ellentétben Macronnal, a német vezetőknek nincs olyan külpolitikai mozgástere, hogy egyszercsak random miniszterelnökök meghívásával komplett régiókat rendezzenek át.
A német külpolitika az EU-s intézményeken keresztül hat Kelet-Európára, Merkel alatt a direkt kapcsolat szép lassan leépült, hiábavaló konfliktusokba nem mennek bele. Egyszerűen karanténba tették például Orbánt, mondván, hogy a minimumot hozni fogja, ha kell neki az EU pénze. Csakhogy nem hozza.
Újra kell tehát gondolni, hogy mit akar itt az EU, mit akar itt Németország és hogy fogják ezt elérni. Azzal, hogy Merkel meggyengült, ez a folyamat szenvedett súlyos késedelmet. Ez azt jelenit viszont, hogy rövid távon marad a nemzetközi status quo, vagyis Lindner bejelentésével a Fidesz fellélegezhet: nem várható szervezett büntetőakció a közeljövőben, a kampányban pedig már azért nem, mert a direkt beavatkozás látszatát is kerülni akarják.
Marad viszont az orosz befolyás erősödése, a Spöttlék, Nógrádik és Katona Nasrinok uralta migránshíradók és a Soros-kampány. Utána, várhatóan 2018 nyarától-őszétől viszont ennek kamatostól kell megadni az árát, de az, néhány jelentéktelen strómann bukásától eltekintve, nem Orbánnak, hanem az országnak lesz rossz.
