Ebben a posztunkban be fogunk gyújtani a kemencébe (update: nem fogunk), de ne szaladjunk előre.
Mindjárt az elején érdemes pár szót ejteni a tűzről. Meggyőződésem, hogy a tűz megszelídítése, pláne a tűzgyújtás praktikáinak elsajátítása az emberi civilizáció egyik első, talán legjelentősebb állomása. Azóta lassú és unalmas tyúklépésekben botorkálunk a fúziós reaktorok irányába. Ellenben már önmagában az az esemény, amikor valamelyik ősünk meglátva a piros virágot nem menekült el hanyatt-homlok az ellenkező irányba, ahogyan azt ösztönei diktálták, hanem közelebbről megvizsgálta a jelenséget, egyszerűen szenzációs. Amikor rájött arra, hogy maga is képes tüzet rakni, szinte már felfoghatatlan. Nyilván nem ment ez egyik napról a másikra, de már maga a kísérletezés is olyan szintű intelligenciát és kézügyességet feltételez, aminek semmilyen élőlény nem ér még csak a közelébe sem ezen a bolygón. Talán ez a legnagyobb varázslat, amióta elcsámborogtunk a “majmok” taposta ösvényről.
A tűz nem csak meleget jelent. Ha Csányi Vilmos intelmeit követjük, akkor az emberi viselkedéssel akkor leszünk tisztában, ha annak evolúciós (nem mindig van ilyen) okaira is rávilágítunk. Ez sokszor persze tényeken alapuló logikus feltételezéseket jelent, ami nem feltétlenül igaz, de legalább céljai között szerepel az igazság felderítése. Valószínűleg a konyhaasztalon barkácsolt elmélet is közelebb visz a megoldáshoz annál, mintha egyszerűen elfogadjuk azt a magyarázatot, hogy Prométheusz intézte a dolgot, esetleg valamelyik más kultúra magyarázatát tartjuk megmásíthatatlan igazságnak.
Ha csak az egészen bizonyos tényeket vesszük alapul, akkor azt kell megállapítsuk, hogy a tűz használata egészen korán (egyes kutatások szerint akár már 400 000 évvel ezelőtt) elterjedt, egy idő után pedig nem nagyon létezett olyan kultúra, ami ne ismerte és használta volna a tüzet. Eléggé valószínű ok lehet, hogy a tűz ismerete olyan előnyt jelentett, annak hiánya pedig olyan hátrányt, ami eldöntötte a gyújtsunk, ne gyújtsunk kérdéskörre adható lehetséges válaszokat.
Másrészről meg akár magunk is megtapasztalhatjuk, hogy amennyiben természeti környezetben óhajtunk eltölteni egy éjszakát, a csapat nagyobbik része olthatatlan vágyat fog érezni a tűzgyújtás iránt. Ennél érdekesebb maga az eredmény. A csapat azon tagjai, akik legyőzik magukban az esetleges erdőtűztől való félelmet, vagy cinikusan tojnak a légkör szén-dioxid egyensúlyára, a klímaváltozásra, jól fogják magukat érezni. Előbbieknek pedig ehhez valamennyi borra is szüksége lesz. Végül azonban mindenkiben kialakul egy harmonikus lelki egyensúly, biztonságérzet, a komfort valamilyen szintje. Órákig bámulják a száraz fát nyaldosó lángnyelveket, előkerülnek a sztorik, mesék, az igazi közösség megélésének tényállása forog fenn. Vagyis felmerül az emberben, hogy ez a viszony egészen mélyen, akár a gének szintjén is kódolva van a viselkedésünkben.
Ha már szuperzöld olvasóink beizzították a billentyűzetet, azt is elmondom, hogy cirka nyolcmilliárd homo sapiens sapiens esetén tökéletesen fenntarthatatlan attitűd lenne a kirándulás és a tűzrakás összekapcsolását törvényszerűségnek tekinteni, mi például évi több köbmétert erdőt égetnénk el, ha így cselekednénk. Nem így cselekszünk. Viszont az a helyzet, hogy az egyik első dolog, amit tudatosan megtanítottam az atkáknak, az nem az egyetemes emberi jogok alapjai, vagy a nemi egyenlőség fontossága, hanem az az egyszerű trükk, hogy hogyan kell tüzet gyújtani, ami nézeteim szerint az egyik legnagyobb varázslat, amire az ember képes. Ezt a rítust évente kétszer-háromszor mindenképp megismételjük.
Valamire való poszt nincs meg flame nélkül, ezért azt is elmondom, miért. Azt gondolom, talán ezzel kezdődött a civilizációnk. Azt gondolom, tökéletesen modellez egy fontos folyamatot, ami bár nagyon egyszerű, de mégis rengeteg odafigyelést és feladatot igényel, aminek többségét észre sem vesszük, hiszen készség szinten hajtjuk végre. Keresünk megfelelő helyet, amit úgy alakítunk át, hogy a tűz minél nagyobb meleget adjon, de ne terjedjen tovább a környezetre, biztonságos legyen, körbe lehessen ülni stb. Kerítünk megfelelő éghető anyagot (fát), amit előkészítünk. Egymásra rakjuk úgy, hogy a leghatékonyabb eredményt érhessük el. Az oxigén adott, ezért csak a szükséges hőt kell még biztosítanunk az égés létrejöttéhez. Hát minden varázslatok közül a legnagyobbikról van szó, hiszen rengeteg trükk létezik a problémára. Már az ősember is ismert néhányat, de a mai ember fel se tudná sorolni a rendelkezésére álló lehetőségeket (a szemüveg lencséjével gyújtott tűz pl. biztos siker az atkák körében, ezt tapasztalatból állíthatom). A már lobogó tábortűznél elkészíthetjük a vacsoránkat, beszélgethetünk, bambulhatunk a lángokba, pnt úgy, mint őseink százezer évekkel korábban. Ha jól kalkuláltunk, akkor a rítus végére már csak némi parázs marad, amit együttes erővel el lehet oltani, hogy a tűz kártékony erejével már senkinek ne kelljen szembesülnie.
Vegyük észre, ez egy komplex és tökéletesen kerek folyamat, amit ha az atka képes valamilyen szinten megérteni, tökéletesen elsajátítani, akkor a technológiai fejlődést, az egyén és közösség kapcsolatát, az emberi jogokat, nemek egyenlőségét, a demokráciát már nem lesz olyan nagyon nehéz elmagyarázni, de kis türelemmel eljuthatunk a fúziós reaktorig is, hiszen egy hosszú logikai lánc (egyik) első láncszemét már megismertük.
Vagyis ha egyetlen tudás, mém, információ lenne, amit utódaimnak átadthatok, én gondolkodás nélkül (átgondolva meg pláne) a tűzgyújtás varázslatát választanám. Azt gondolom (Flame ON), hogy aki ezt feleslegesnek, vagy károsnak gondolja, az valamit nem értett meg a világból. Mindenki maga dönt persze arról, mire okítja a kölköt, de tapasztalataim szerint ez az egyik legpraktikusabb választás a lehetőségeink közül.
…Persze igazából a kemence begyújtásáról szólt volna a poszt, de miután két oldal lett a bevezető, talán célszerűbb, ha azt majd egy másik posztban fejtem ki 🙂
Lazán se kapcsolódó, de legalább aktuális muzsika🌍🔥☢️🏴
